Rég nem sütött már így a nap, mint ma reggel. De én örülök neki, mert ez azt jelenti, hogy legjobb barátommal Hunival a szabadban fogunk gördeszkázni. Jobb szeretek kint deszkázni, mert a csarnokban rengetegen szoktak lenni és az olyan mű meg minden. Elég nehezen kelek általában, de ma egész könnyen ment. Lehet, hogy a jó idő van rám pozitív hatással. Fiú létemre elég sokat adok a külsőmre, főleg a hajamra. Nagyon allergiás vagyok arra, ha eláll, mégha csak egy hajszál is. Ma egy rózsaszín-fehér csíkos felsőt húztam fel és egy hozzá illő nadrágot. Miután elkészültem és végigsimítottam a kezemet utoljára is a hajamon fölkaptam a táskámat és elindultam az iskolába. Nem lakom messze, talán csak egy 15 percrel. Valahogy úgy boldog voltam oda menet. Az osztályba is moslyogva léptem be. Néztek is rám nagy gülü szemekkel a már ott lévű osztálytársaim. Nem egy mindennapos dolog, hogy mosolyogva lépek oda be. Miután - nem zavartatva magamat – mosolyogva leültem egyetlen barátom Huni mellé előszedtem a könyveimet, mert már csak 30 perc volt a csöngetésig. Huni felém fordult, értetlenkedő fejet vágott majd két kézzel belém kapaszkodott.
-Neked mi a fene bajod van? Mit vigyorogsz itt mint a tejbetök, Take-kun?
- Neked is jó reggelt Huni! – mondtam nevetve majd tovább folytattam. – Amúgy nem tudom. Felkeltem és jó kedvem volt egész reggel, majd végig vigyorogva jöttem az utcán.
 - Jól megnézhettek! Beteg vagy? – engedett el.
- Dehogy vagyok beteg! Akkor most nem lennék ilyen vidám! – mondtam és felhúztam a két lábamat.
- Igaz és el sem jöttél volna az iskolába, hanem otthon neteznél mint általában! De nézz ki az ablakon! – mutatott ki az ablakon és széles vigyorát csillogtatta a napfényben.
- Látom! És mit jelent ez? – néztem ki én is először, majd visszanéztem rá, letettem a lábam és viszonoztam az ő szép mosolyát, persze fele annyira szépen.
- Deszkaa!!!! – ordítottunk fel mindketten és most már tényleg mindenki ránkszegezte a tekintetét és képzeletben kérdőjelek jelentek meg a fejük felett. Nem csoda, hiszen mi általában, (legalábbis én) elég csendesek vagyunk és nem azok a társasági személyek. nekem van talán egy vagy kettő barátom. Bár nemrég megismertem egy Mello nevű személyt. Eléggé megkedveltem és őt is a legjobb barátomnak tartom. Nahát! Akkor már van két legjobb barátom! Egyre jobb vagyok. 15 éves vagyok és csak két haverom van, akik tényleg olyan közeliek. De mi lesz velem később? Na mindegy ebbe nem is gondolok bele. Hunival még csodáltuk egy pár percig a szép napos időt majd egymás felé fordultunk.
- Te Take-kun!
- Igen?- kérdeztem vissza félénken. Nem értettem miért kérdezett ilyen komolyan.
- Ne nézz már így! Csak azt akarom kérdezni mikor menjünk! És ugye múltkor volt az a lány, akit láttunk. Szerinted lenne nála esélyem?
- Ömm egyből suli után megyünk szépen és engem hagyj békén a csajos ügyeiddel de most rögtön! De miért ne jönnél be neki? Csak ne mond el neki, hogy Huninak hívnak. – válaszoltam neki. Hogy tud ez engem a lányokkal zaklatni? Ilyen fontos deszkás napon is a lányokra gondol. Hát ez sem éppelméjű.
- Jólvan akkor suli után! De akkor is az a lány.. – mondta és mikor a lányos mondatába belekezdett volna megszólalt az iskola csörömpölő csengője. Én felnéztem a plafonra és hálát adtam az égnek, hogy nem kellett arról a lányról való szövegét hallgatnom. Az irodalom óra eleje uncsi volt. De aztán az előttünk ülő emberke bealudt. Huni pedig azt csinálta, ami szellemi szintjének megfelelő, de azért én is besegítettem neki. Elkezdtük ceruzával böködni az alvó srácot.
- Hé Take-kun! – súgta oda nekem Huni.
- Igen? – súgtam vissza.
- Te! Szerinted ez él? – kérdezte fintorogva.
- Nem tudom Huni doktor úr. Vizsgáljuk meg! – súgtam majd elkezdtük böködni, mire az megmozdult.
- Doktorúr ez megmozdult! – súgtam kétségbeesetten.
- Igen nővérke! Szikét! – vágta rá Huni nagyon komolyan és a tekintete is komolynak tűnt.
- Nővérke? Miért nővérke? – értetlenkedtem.
- Nézz tükörbe! Rózsaszínben vagy és a doktoroknak kellenek nővérkék is. Na de add már a szikét, mert elveszítjük! – erre én néztem egyet majd odaadtam neki az ollómat.
- Tessék doktor úr! Ugye nem veszítjük el?
- Nem, de ez olló nem szike! – finnyáskodott a magát okosnak vélő „doktorúr”.
- De szikém nincs csak ollóm! – erre Huni nézett egyet, majd megforgatta a kezében az ollót és vállatvont, majd neki látott a műtétnek.
- Nos figyelj kis nővérkém! Innen most eltávolítjuk a hajat!
- Gyerünk doktorúr sikerülni fog! – drukkoltam neki és próbáltam rózsaszín nővérkét játszani, de a lányos nyekergő hangomra a páciens padtársa megfordult és meglökte Huni kezét. Majd meglökte a pácienst is és az meg megfordult. Erre meghökkent képet vágtunk.
- Megmozdult! – szólaltunk fel egyszerre majd mind ketten elnevettük magunkat, ők meg visszafordultak.
- Hát ezeknek sincs humorérzékük! – mondta fapofán Huni.
- Hát ezeknek nincs. Vagy csak nem bírják a fejünket. – mondtam majd lehajtottam a fejemet és feküdtem a padon mint általában. Huni jegyzetelt egy kicsit majd firkálgatott a füzetébe egészen kicsengetésig.
- Nemár még öt óránk visszavan! Ez nem ér! Menjünk deszkázni! – nyekkentem fel majd kétségbeesett fejjel néztem a már reggeliző Hunira.
- Nem nővérke! Tanulni kell, mert nem leszel okos. – mondta felemelt ujjal, mint egy egyetemes professzor.
- Ezt most nem mondtad komolyan! És amúgy meg nem vagyok nővérke! – mondtam fapofán és előszedtem én is a reggelimet, mert eléggé megéheztem Huni szendvicse illata miatt. A szendvicset nem sikerült befejeznem, mert becsöngettek és elég lassan eszem. Huni szerint olyan lassan mint egy lány. Ezt is elmondta, amikor látta, hogy még ott nyammogok csöngetésnél. És persze jól ki is röhögött. A matek óra jó volt és ez az egyik óra, amelyiken odafigyelek és dolgozok. Sajnos az ilyen órák gyorsan elmennek, nem úgy mint a többi. Ezen az órán Huni is odafigyel, mert nem tud mást csinálni. Hisz ha szól vagy nem figyelek oda, vagy lecsittelem, hogy most nem játszunk. De Huni nem haragszik érte, mert a legjobb barátok ilyenen nem vesznek össze. És nem vagyunk annyira gyerekesek. Na jó ezen biztos, hogy most nagyot nevet mindenki a doktorúras sztori után, de az már csak az unalom szüleménye volt, de tényleg… Mikor matek után is kicsöngettek elhúztam vécére. Persze nem azért, mert vécéznem kellett, hanem mert megnéztem magamat a tükörben. Mások ezen nagyot mosolyognak, de nem érdekel nekem fontos a hajam. Aztán visszaültem Huni mellé aki nagyot nevetett, mert észrevette, hogy csak a hajamat vizsgáltam meg.
- Na nővérke belőtte a frizukáját?
- Viccelődj csak! De legalább az én hajam nem áll fel sehol! – mutattam rá a fejére. Mire ő odakapott én meg dőltem a nevetéstől.
- Csak azért kaptam oda, mert…mert…mert nem akarok elütni tőled nagyon és mert a legjobb barátomnak eleget szeretnék tenni. – mondta nyökögve, mire én kuncogtam egyet és előre fordultam.
- Ebből nem magyarázod ki magad! – mondtam és az államat a kezemmel kitámasztottam.
- Hát ebből nem! – mondta Huni és felnevetett. Majd felállt, ugyanis megint megszólalt az a recsegő csengő. Ez az óra elég unalmasan ment el, de az tartotta bennünk az életet, hogy már csak három óra van vissza. Erre Huni benyögte, hogy plussz ez, én meg lefeküdtem a padra és nyögtem egyet. Hunival aztán végig beszéltük ezt az órát is és a többit is. Az utolsó óra után viszont összepakoltunk és fellélegeztünk. Majd kaján mosollyal egymásra néztünk. Tudtuk, hogy mindketten egyre gondolunk. És ez az egy, a deszka. Kirohantunk az osztályból majd hazasiettünk. Mivel Huni közelebb lakik az iskolához, csak egy darabig mentünk együtt aztán egyedül folytattam utamat. Mikor hazaértem a bátyám már ébren volt és sört iszogatva gépezett. Nem kérdeztem meg mit néz, mert tudtam, hogy pornót. Mikor meglátott bevágta az ajtót. A bátyámmal nem vagyunk valami jó kapcsolatban. Nagyon utál én meg csak viszonozni tudom, persze ő általában rendesen elnyom. Az apukánk is őt szokta pártolni, de anyukánk azért rászól. De hát apánk elég befolyásos ember anyánkra tekintve. Megebédeltem, persze nem anya fősztjét. Ugyanis a szüleink az ország különböző pontjaiba és külföldre is utazgatnak, ami miatt hétköznap a bátyámmal vagyok itthon egyedül, aki egész nap nem csinál semmit. Miután végeztem az evéssel hipergyorsan elpakoltam, majd tükörbenéztem és felkaptam a gördeszkámat, aztán usgyi Hunihoz. Huni már a házuk előtt várt és együtt mentünk a metrohoz. A metro után a parkba vettük az irányt, ahol van gördeszka pálya is. isteni idő van még mindig és megtámadtuk a pályát! Amikor megláttuk már futottunk oda. Biztosan mindneki hülyének nézett de most csak a deszka számít!
Elkezdtünk gördülni és olyan klassz érzés volt!
- Megpróbáljuk háttal? – kérdezte Huni.
- Még megyek így egy kört és mehetünk háttal! – válaszoltam és mentem egy nagy kört.
- Mehetünk! – mondtam és elindultunk háttal.
- Ne arra Take-kun!
- Á mostmár erre megyek! – mondtam és integettem Huninak. Szépen gurultam hátra és nem értettem Huni mit néz olyan ijedten. Erre elkezdett integetni mint valami őrült, aztán ordított is.
- Vigyázz Take-kun! Mögötted! – ez úgy hangzott, mint valami Scooby Doo-ból kapott mondat. Erre hátra néztem de nem tudtam már megállni. Egy fiú jött mögöttem, aki valamit nagyon olvasott és zenét is hallgatott, ami miatt nem is hallott. Szépen elütöttem szegényt és hanyatt esett, majd én sikeresen rá. Becsuktam a szemem így csak valami kényelmes dolgot éreztem magam alatt a kemény beton helyett. Amikor kinyitottam a szememet egy az a fiú feküdt alattam és fájdalmasan nézett rám. Szegény nagyon megüthette magát így gyorsan leszálltam róla és felsegítettem. Összeszedtem a cuccait, miközben ő leporolta magát.
- Sajnálom nem vettelek észre! Nagyon fáj? Tényleg nagyon nagyon sajnálom! Bocsánat! – mondtam és odaadtam neki a cuccait.
- Semmi baj! nem lett nagy bajom! – mondta és elvette a dolgait.
- Biztos? Rettenetesen sajnálom!
- Tényleg, semmi bajom! Menj csak vissza!
- Jól van! De csak ha tényleg nincs semmi bajod!
- Nincs, menj csak! – mondta mosolyogva és valahogy úgy egy kicsit el is bambultam rajta.
- Ömm…Jól van. Mégegyszer sajnálom és akkor szia! – köszöntem el egy kicsit megzavarodottan. Aztán mosolygott és elköszönt ő is. Mikor elment mégegyszer utána néztem, majd Huni odajött hozzám és meglökött.
- Mit bambulsz pancser? – nevette.
- Nem vagyok pancser, csak nincs hátul szemem.
- Na menjünk bénaság! – intett Huni. Erre én bólintottam egyet, de visszanéztem mégegyszer  és ő már nem volt ott. Tovább gördültünk és aznap már nem láttam többet azt a fiút….