3.fejezet
Kérdések és válaszok
Nem érzem magamat jól…Annyira kavarog a gyomrom és egy kicsit ráz a hideg is. Minden annyira zavaros és azt hiszem most már nincs is kedvem deszkáni. Csak haza szeretnék menni…
- Hé haver! Mi van veled? – állt mellém Huni és a vállamra tette a kezét.
- Khömm… Semmi. – válaszoltam és rámosolyogtam, de nagyon eröltetettnek tűnhetett. Bár Huni nem vette észre, mert valami nagyon elvonta a figyelmét.
- Nini! Koton! Pont ott, ahol tegnap leteperted azt az emos izét! – mutatott egy kék gumira. Én pedig tágranyílt szemekkel bámultam. De nem a gumi miatt, hanem mert eszembe jutott az a fiú. Te jó ég! Hisz lehet, hogy már msn-en vár! Én meg csak itt állok és várok. Sietnem kell! Haza kell mennem gyorsan! Most!
- Hé te meg hova szaladsz? Itt hagysz? Ez csak egy koton! Take-kun! Gyere vissza!
- Csak haza kell sietnem valamiért! Boccs! Majd megmagyarázom! – ordítottam vissza, de csak futok és futok. Nem állok meg hazáig az biztos.
- Hát ez nem normális… – mondta. Ezt hallottam tőle utoljára, pedig még mondott valamit. De nem érdekel nem fordulok meg. Biztosan hülyének néz mindenki, de nem érdekel most mennem kell. Lihegtem nagyon, mert nem kis út a parktól a metróig futni. Elég sokan voltak a metrón de le tudtam ülni, szerencsére. Pedig nagyon jó futó vagyok. De talán nagy hatással van rám ez a sok izgalom és hirtelen meglepetés. Meg aztán egymagában ez a fiú is. Istenem mi van velem? Miért van ilyen furcsa érzést a gyomromban és miért ráz a hideg, amikor rá várok, amikor közel vagyok hozzá? Csak nem? Nem az biztos nem. Á megérkeztem és most futás hazáig. Hát ez nem igaz! Miért van az én bátyám mindig itthon? Ránézek és elkap a szánalom. De mindegy is engem most más érdekel. Belöktem az asztal alá a deszkámat, de most már utána megnéztem, hogy visszapattant-e. Még mindig nagyon izgulok, de meg kell néznem magamat a tükörben és muszáj lemosnom az izzadságot az arcomról. Sok volt ez a futás. Bekapcsoltam a laptopomat és leültem. Na most ugrik a majom a vízbe. Belépek az msnembe. És akkor előugrott egy ablak. Elfogadtam annak a fiúnak a felvételét. Már azt hiszem a nevét is tudom: Ádám. Eddig eszembe sem jutott, hogy így hívhatják. De ha jobban belegondolok illik rá ez a név. Nem tudom most mit csináljak. Üljek itt amíg nem lép valamit? Vagy én kezdeményezzek beszélgetést? Nem mert még valami gazdit követő, farkát csóváló kiskutyának tartana. Megvárom, míg ő szól. Ne ne, meddig vár még? Már itt ülök 3 perce és semmi. Olyan szánalmasnak érzem magamat, mint amilyen a bátyám. Családban marad… Te jó ég! Fújj! Hogy voltam képes ilyet gondolni? Ez csak az izgalom miatt lehet. Nagyon fel vagyok pörögve. És ebben a pillanatban felugrott egy ablak egy Szia! mondattal. Ekkor nagyot dobbant a szívem, de felemeltem a kezemet és válaszoltam.
- Hali! – írtam.
- Nos hát, akkor bemutatkozom. Ádám vagyok! És te? – kérdezte. Én viszont egy kicsit izgultam és féltem is egyszerre, hogy valami hülyeséget írok, pedig egy ilyen sima kis kérdésre milyen hülyeséget lehetne írni?
- Én pedig Take-kun. És tényleg bocsánat a tegnapiért! – hát ennyi tellett tőlem hirtelen. Egy kis idő után megint írt.
- Nos. Megismerkedhetnénk? Mondjuk kérdezhetnénk egymástól. – meglepett a kérdés, de valahogy elmosolyodtam.
- Hát benne vagyok. De te kezdesz a kérdésekkel.
- Jólvan! – mondta és én mintha örülnék.
- Mi a kedvenc színed? – kérdezte és én most nem tudom, hogy megmondjam-e. De azt hiszem elárulom.
- A rózsaszín…És neked? – kérdeztem vissza és reménykedek, hogy nem fog kinevetni, mégha nem is látom.
- Nekem nincs nagy bajom a színekkel szeretem az összeset. Azt hiszem. – válaszolta és ez meglepő. Nem szólt le a rózsaszín miatt. Újra mosolyogtam, összeszedtem minden bátorságomat, majd kérdeztem.
- Melyik a kedvenc állatod?
- Azt hittem én kérdezek! – írta.
- Csak válaszolj! – mondtam és úgy érzem én valóban örülök, hogy vele beszélgetek.
- Én tulajdonképpen szeretem az összes állatot. Állatbarát vagyok. – válaszolta, ami nekem nagyon imponált.
- Na és neked melyik a kedvenced? – kérdezte.
- Nekem a majom. Odavagyok a majmokért. – azthiszem elpirultam, de inább nem nézem meg magamat a tükörben. Ezután talán gondolkodott mert nem írt semmit.
- És sportolsz valamit? – kérdezett megint. Én erre kihúztam magamat és elkezdtem gépelni. Mi az hogy? Ez az amiben legalább jó vagyok.
- Gördeszkázom, mint ahogy észre is vetted. De jó sportoló vagyok. Futni is tudok elég nagy távokat…- azt nem írtam, hogy ma ezt be is bizonyítottam magamnak.
- Hát igen. Tapasztaltam gördeszkás tehetségedet. Na és a sulival hogy állsz?
- Á a suli az szar! De a matek az érdekel. – vágtam rá.
- Naa! Ne káromkodj! Tudod ez az ami engem nagyon irritál, undorítónak tartom. – válasza igen meglepett és eszembe jutott, hogy Huni erre mit mondana. Tuti, valami olyamit, hogy: Ez meg melyik században érzi magát? Nem káromkodik? De, amin a legjobban meglepődtem, hogy ez engem nem zavar, pedig elég csúnyán szoktam beszélni. Nem értem magamat. Miért nem zavar az, hogy emos, az hogy nem szereti a csúnya beszédet és az, hogy mit érzek, amikor beszélek vele és ha a közelében vagyok? Pedig ő is fiú.
- És mit csinálsz a szabadidődben? – kérdezte kis idő elteltével.
- Hát gördeszkázom, gitározok vagy netezek, msnezek. Na és te?
- Én verseket írok, rajzolok és tanulok. Néha szoktam sétálni is. – válaszolta.
- És a barátokkal hogy állsz? – kérdezte, mert a válaszából nem igazán olvastam ki, hogy sok időt töltene a barátaival.
- Hát azok nekem nem igazén vannak. egyedül vagyok általában. Itthon… - mondta, amin meglepődtem is meg nem is. Bár múltkor is az osztálytársai mögött ballagott…
- Na és te? Neked gondolom sok barátod van.
- Hát nem mondanám. Talán két barátom van. Én sem vagyok az a nagy tárasági személy. – válaszoltam.
- Hát tudod, nekem hamarosan mennem kell. – mondta és valahogy a gyomrom liftezni kezdett, pedig egy helyben ültem.
- Értem…Akkor nem is tartanálak fel. – mondtam, de én úgy szeretném, ha még mradna!
- Nem tartasz fel. De volna kedved velem…valamikor…fagyizni? – kérdezte és én erre elképedtem. A szám elnyílt és a szívem úgy vert mintha ki akarna törni a mellkasom mögül. Egy kis ideig meg sem tudtam mozdulni csak figyeltem a kérdését. Mit szeretnék? Nem tudom. Mi történik velem? Mi bajom van? Fogalmam sincs, de ez a fiú… ő valahogy, annyira megbabonázott és úgy érzem, hogy…hogy most bármire azt mondanám neki, igen. Bármibe beleegyeznék.
- Mi az? Tolakodónak tarthatsz talán. Nem muszáj elfogadni a meghívást. Le is rázhatsz.- Erre gyorsan felkaptam a kezemet.
- Nem dehogy vagy tolakodó, csak nem jelzett. – írtam a kifogást, amitől még szánalmasabbnak éreztem magam.
- Akkor?
- Szivesen elmennék veled fagyizni. Nekem bármikor jó. Te mondod az időpontot. – válaszoltam és azt hiszem tényleg szivesen mennék el vele fagyizni.
- Nekem holnap lenne a legideálisabb. – írta és engem most nem érdekel Huni. Egy napot csak kibír nélkülem.
- Persze! Holnap jó lesz! – írtam.
- Akkor holnap megbeszéljük a suliban. Majd megtalállak. – írta.
- Oké!
- Akkor Szia! És Jó éjt!
- Neked is! Szia! – írtam és még itt ültem egy pár percig, mert nem hittem el amit érzek. Azt hiszem elmegyek zuhanyozni. Rövidre fogtam és még mindig a beszélgetés hatása alatt állok. A pizsomámat is felvettem és bedőltem az ágyba. Ma is korán fekszem le… Már egy jó ideje csak fekszem és nem tudok elaludni. Vagy lehet, hogy csak nekem tűnik hosszúnak ez az idő. Ez a fiú jár az eszemben már megint. Ki ez az Ádám, hogy ennyire megbabonázott? Nem értem mi van velem, de azt hiszem, valamit egyre tisztábban érzek. És ez a valami azt hiszem az, hogy meleg vagyok. És talán ez mindennek az oka. Amikor elütöttem az Ádámot, már talán tudtam, hogy az amit éreztem nem az, az érzés, amit bárki más érez, amikor valami cikiset tett. Nem ez annál sokkal bonyolultabb és talán én már azt is tudom mi ez... |
AJÁNLOM AZ OLDALT
