4. fejezet
Első randi
Ez az ébresztő az őrületbe kerget. Mit riogat itt engem? Na mindeggy. Azt hiszem fel kéne kelnem , mert vagy elkések vagy nem készülök el. És ha nem teszem magamat rendbe, akkor az tuti, hogy ma az Ádámot elrémisztem a kinézetemmel a suliban. Azt hiszem ma kiderül, hogy tényleg meleg vagyok-e. Milyen könnyű erre gondolni…Meleg. Mintha ez már régóta bennem lenne. Úgy gondolok rá és az Ádámra, mintha évek óta tudnám, hogy a fiúkat szeretem, pedig most sem tudom pontosan. Viszont most sietek, mert tényleg nem készülök el. Rózsaszínt vegyek fel? Vagy legyek ma sötét? Á ma sötétet veszek fel. Had legyen ez jó napja Huninak is. Felveszek egy szürke – fekete csíkos felsőt, egy kockás kendőt és valami farmert. Ó tökéletes. Vagy mégsem. Miért vagok ma ilyen bizonytalan? Nem is tudom, talán nem kéne ez a kendő. Leveszem, kész! Hát azt hiszem inább nekiállok a hajamnak. Na ezt jól belőttem! Hú…nem lehet, hogy egy kicsit sok a zselé? Nem akarom, hogy ma az Ádám egy nagy zselégombóc után szaladgáljon. Nem, kész! Jó leszek így! És azt hiszem mégis felveszem a kendőmet! Kész vége! Irány a táska, aztán a suli! Ahogy kiléptem a házból elkapott egy olyan érzés, hogy nem vagyok rendben. Mi van ha mégsem jó a frizurám? Vagy a ruhám? Talá tényleg tól sok az a kendő, de anélkül olyan semmilyen az egész ruházatom. Na mindeggy, ma nem vagyok teljesen önmagam. És talán mindez amiatt a fiú miatt van, akit alig ismerek, de az első találkozásunk óta összezavar, ahányszor csak találkozunk.
- Szevasz haver! – köszönt Huni, mikor odaléptem a pad mellé. De valamiért egy kicsit zavartnak tűnt. Mintha valami történt volna vele.
- Hali!
- Mi a bajod? – kérdeztem, mikor visszajöttem a fogasoktól.
- Megbeszélhetnénk ezt kint?
- Persze, menjünk! – mondtam. Így talán több esély van arra, hogy az Ádám megtaláljon. Istenem, annyira bunkónak érzem magamat, attól, hogy ilyenkor is rá gondolok, amikor a legjobb haveromnak valami baja van.
- Na mond csak! Mi történt? – szóltam neki, mikor láttam, hogy a csempét fürkészi már pár perce.
- Ma reggel elkapott pár gyerek, hogy milyen egy lúzer vagyok és, hogy hogyan öltözködöm még mindig. Eléggé megbántottak. Nem először szólnak már be nekem, de ma még el is löktek. – osztotta meg velem bánatát. Hát bevallom, Huni nem az a nagymenő srác. Öltözködése és frizurája is átlagos. Okból kapták el, de nincs senkinek köze ahhoz, hogy mennyit ad a külsejére.
- Á ne is foglalkozz velük! Hülyék azok egytől eggyig! – bíztattam és kapott eg ykis baráti vállveregetést is. Erre felkapta a fejét.
- Te fogsz nekem segíteni! Megváltozom és menő leszek! – csak úgy csillogott a szeme. Én pedig olyan képet vághattam, mint akivel most közölték, hogy gyereke lesz.
- Micsoda? Nem gondolod komolyan! Én ebben nem tudok neked segíteni…Bocsesz haver!
- Dehogynem! Te neked is van egy stílusod, most nekem is lesz és te segítesz majd! Na, benne vagy? – kérdezte és bociszemekkel nézett meredt rám.
- Hát nem is tudom Huni.
- Légyszives! Kérlek szépen, legalább most ne hagyj cserben. – könyörgött. Mintha valaha is cserben hagytam volna.
- Na jó…De nem igérek semmit! – egyeztem bele és a végén rávigyorogtam. Az pedig, ha nem lenne fiú akkor a nyakamba ugrott volna örömében.
- Köszönöm Take-kun! Te vagy a király! Take-kun the King!!!! – ugrándozott és vigyorgott örömében. Na hogy ebből mi lesz, azt még nem tudom, de nem sok jót remélek. Aztán becsöngettek és bementünk az osztályba. Órán eljátszottuk a doktoruras szitut is.
- Talán utoljára játszottuk ezt a baromságot el…- vágott fancsali képet Huni.
- Miért elmegy ez a gyerek? – kérdeztem meglepődve.
- Dehogy megy! Csak tudod. Megváltozom!
- Jah, igaz. És én segítek majd…- mondtam és elkezdtem irogálni a füzetembe.
A szünetben kimentem megnézni hajamat.
- Szia Take-kun! – köszönt valaki a hátam mögött, amikor épp visszafele ballagtam az osztályba. Ezt a hangot úgy ismerem már, mint a sajátomét. Pedig csak párszor hallottam. Finom bársonyos, de, mégis férfias hang.
- Hali Ádám! – köszöntem vissza szégyenlősen. Rám mosolygott, de mintha a nevetéssel küzdene. Olyan égő, hogy ennyire félénk és gyerekes vagyok. Tuti emiatt fog faképnél hagyni, de rendesen.
- Nos akkor áll még a mai fagyizás? – kérdezte kiváncsi tekintettel. Azt hiszem egy kicsit én is érdeklem őt, de lehet, hogy csak beképzelem magamnak.
- Természetesen.
- És mikor menjünk? Nekem olyan 4 órakkor lenne a legjobb, addig végzek talán a tanulni valóval. – mondta és rámvigyorgott. Igen aranyos fiú és ha nem is tudom, hogy mit csinálok majd négyig, de beleegyezem ebbe az időpontba.
- Persze, akkor nekem is jó lesz. – mondtam, de nem mertem rámosolyogni.
- És akkor melyik cukrászdába menjünk? Itt nem messze van egy, talán az jó lenne. Mit gondolsz? – ajánlotta. Nekem aztán mindeggy a lényeg, hogy a közeledben leszek. Valahogy a mosolya teljesen elvarázsolt. Mi van veled Take-kun? Szedd már össze magad!
- Persze az jó lesz.
- Akkor ott találkozunk négykor! Most megyek, mert át kell néznem a bioszt! Szia Take-kun! – köszönt el. Olyan fura érzés volt hallani a szájából újra a nevemet. Fura, de jó. Szeretném még párszor hallani, úgyhogy nem cseszhetek el semmit. Össze kell magamat szednem végre.
- Szia Ádám! – köszöntem és még egyszer visszaintegetett. Azthiszem teljesen megrészegültem ettől a sráctól. Mit szól majd Huni, ha így lépek be az osztályba?
- Hé haver! Gyere már! Végeztem a kajával, amíg te a tükör előtt tollászkodtál! – szólt ki az osztályból. Azt hiszem, már teljesen kijózanodtam. Hogy ez a Huni nem bírna ki nélkülem öt percet! Miért nem tud egy kicsit hagyni, had ébredjek magamtól fel a csodás álmomból, aminek főszereplője Ádám és én. De azt hiszem Huninak ez mind sok lenne, úgyhogy ki kell bírnom, hogy rajtam csüng. Az iskolában ma már nem láttam az Ádámot, mintha csak beugrott volna hozzám, aztán elszelelt volna. De most haza kell mennem, hogy rendbe szedjem magamat. Talán ez lesz, amit négyig csinálni fogok. Talán még meg is fürdök, hogy legyek , akár csa fele annyira is olyan jó illatú mint ő. Mikor elkészültem beálltam a tükör elé és gyakoroltam a mosolygást. Na jó ez nagyonszánalmas…Abbahagyom.
- Hé takonypóc! Sötét vagy te a ruha nélkül is! A rózsaszín legalább nem tükrözi a szellemi szintedet. – szólt be Máté, amikor elhaladtam a szobája előtt.
- Hát akkor már értem miért vagy a nap nagy részében félmeztelen!- szóltam neki vissza. De felállt a székéről nagy nehezen, úgyhogy most usgyi kifelé a házból. Felkaptam a cuccomat és kifutottam, mielőtt kiért volna a szobájából. Hát igen már megint többet ivott a kelleténél, de elég mulatságos őt így látni. Remélem elfelejt mindent vagy elalszik, mire hazaérek. Esetleg áthívom Hunit, hogy elmegyünk majd hozzánk a cuccaimért és nála alszom. Talán ezzel kiengesztelhetem, amiért nem megyünk ma deszkázni. Szegény milyen szomorú volt, amikor közöltem vele. De most Ádámmal találkozom, amit nem hagyhatok csak úgy ki. Mondjuk talán Huni is ugyanezt gondolja a deszkázásról. Azt hiszem teszek egy kis kitérőt, hogy ne én érkezzek először. Remélem egy cukrázdára gondoltunk és nem tévesztem el. Nem, annyira béna nem lehetek. Miután már elérkeztem az utca elejére lelassítottam, hogy megnézzem ott van-e már. Istenem ez ott áll. Na nem! Én oda nem megyek. Jajj de oda kell mennem. Még azt hiszi, hogy felültettem. Hú gyors szaglászás. Jó nem vagyok büdös. Hol egy tükör, hol egy tükör? Jó lesz ez az ablak is. Elég furán nézett rám az eladó, hogy a kirakat üvegében nézegetem magam, de ez most létfontosságú dolog volt. Oké Take-kun most veszel egy óriási nagy levegőt és elindulsz felé. Ha már meglátott könnyebb lesz mert akkor már nem lesz bátorságom elfutni. Jó, Nagylavegő! Indulás! Hát ez meg hová tűnt? Kilépek az épület mögül és nincs ott senki. Most felgyorsultam és meglepődve siettem oda a cukrászda bejáratához.
- Szia Take-kun! – integetett egy mosolygós fiú az egyik asztaltól. Természetesen Ádám az. Hogy én milyen figyelmetlen vagyok… Csak leült egy asztalhoz.
- Hali Ádám! – köszöntem és mérget vennék arra, hogy elpirultam. Mi van ha látta, ahogy kilépek az épület mögül, majd ijedten keresgélem, aztán iderohanok, hogy hová tűnt. Istenem de ciki. Viszont most úgy kell tennem, mintha nem történt volna semmi.
- Na kérünk két kelyhet?
- Kelyhet? – kárdeztem meglepődve.
- Mi az? – kérdezett vissza és ekkor már csak pár centire volt tőlem. Ismét megbabonázott.
- Semmi, semmi. Kérjünk két kelyhet.
- Te milyet kérsz?
- Mindeggy. – azthiszem most bármelyiket megtudnám enni.
- Akkor jó az ha hozok két egyformát?
- Persze, de elmegyek ám veled.
- Nem, maradj csak! Te inkább foglald az asztalt. – mosolygott ismét és a nap megvillantotta fehér fogsorát. Nem hiszem el, hogy én ezzel a fiúval fogok most fagyizni és hogy ő szolgál most ki.
- Jólvan, de csak ha neked ez nem gond.
- Nem dehogy, különben nem mondanám.
- Hát persze. – mondtam és bement a kis fehér cukrászdába. Én leültem az asztalhoz és nézelődtem. Mindkét szomszédban két pár volt. Az egyik oldalon ki sem száltak egymás szájából, a másik aztaltól pedig ide is elhallatszottak a szebbnél szebb és nyálasabb bókok. Ez nem lehet igaz. Remélem nem direkt választotta ezt az asztalt. Csak szabaduljon fel egy másik, egyből költözünk!
- Tessék! Remélem szereted a sztracsatellát és a csokit is, meg a többit, ami még van benne. – hozta ide a két kelyhet és letette elém az enyémet.
- Mennyi volt? Kifizetem. – vettem elő a pénztárcámat.
- Dehogy fizeted! Meghívtalak, nem emlékszel? – állította meg a kezemet. Én pedig csak bámultam az arcába bambán, aztán gyorsan elrántottam a fejemet, ahogy elengedte a kezemet.
- Ömm…Biztos? Kifizetem tényleg! – mondtam.
- Dehogy! Meghívtalak. Nem nagy ügy. – mondta és bekapott egy kanál fagyit.
- Jól van, de legközelebb én fizetek. – mondtam, mire ő kuncogott egyet és vigyorogva megszólalt.
- Tehát akkor lesz legközelebb, ugye? – kérdezte. Na erre most mi a fenét válazoljak? Ez nem lehet igaz. Mit szoktak az ilyenre válaszolni? Egy filmes jelenet sem jut eszembe. Azt hiszem rögtönzök.
- Na ná! – na azt hiszem ez nem volt jó ötlet. Az életben nem rögtönzök többet soha sem!
- Illetve hát ternészetesen, különben nem tudnék törleszteni. – próbáltam magamat kimagyarázni.
- Értem. – hajtotta le a fejét, miután bekapott egy újabb kanál fagyit a szájába.
- Nem úgy értettem, mintha csak azért lenne legközelebb, mert törlesztenem kell. Ne érts félre. – na most aztán eláshatom magamat. Bekaptam egy kanál fagyit a számba és lehajtottam a fejemet én is, de én a szégyentől. A fagyi igen csak hideg volt, de nem annyira, hogy visszaköpjem és teljesen beégjek.
- Én meleg vagyok Take-kun! – kapta fel hirtelen a fejét Ádám és rámszegezte a tekintetét, mint aki hallani akarna valamit. Nekem még mindig lógott a fejem de a szemeim hirtelen tágra nyíltak majd egy nagy nyeléssel a fagyi eltűnt a számból. A két ajkam is szétnyílt és az asztalt bámultam. A szívem nagyot dobbant és azt hiszem a meleg szó hallatán a pulzusom is a kétszeresére nőtt. Két kezemet összefontam és felemeltem a fejemet.
- Azt hiszem tudnod kell, mert nem csak úgy heccből hívtalak el fagyizni. Lehet, hogy nem kellett volna így hirtelen elő állnom ezzel a dologgal, de nem bírtam tovább. – mondta, mire a tekintetünk összefonódott. Erre meg mi a fenét reagáljak? Ezt most jobban megfontolom mint az előző dolgot. Elmondjam mit érzek? Vagy azt mondjam én is Ádám, melegedjünk együtt? Vagy csak annyit, hogy mostanában én is egyre inkább észleltem, hogy velem valami nincs rendben? Gőzöm sincs mit mondjak, de ha tovább húzom az időt, akkor száz hogy lelép.
- Ömm… Jól esik, hogy elmondtad, örülök neki. – mondtam és minden bátorságom kell ahhoz, hogy folytassam a mondani valómat. – Az elmúlt napokban, pontosabban a deszkás nap óta nekem is feltűnt az, hogy valami nincs rendjén.
- Értem. Nem szeretnélek semmivel elijeszteni, mert eléggé megkedveltelek, mégha csak egyszer is beszélgettünk. De…lehetne szó arról, hogy jobban megismerjük egymást és, hogy megismételjük ezt a dolgot? – kérdezte, majd én felbátorodtam és nagyon boldog lettem.
- Ternészetesen. – válaszoltam. Ezután egymásra mosolyogtunk és elkezdtünk beszélgetni. Elmesélte, hogy egyszer volt egy lány, az általánosban, aki állandóan belément és leteperte mert tetszett neki. De a lány minimum 60 kiló volt. Ezen nagyot nevettünk és sok más dolog is előjött társalgásunk során. Szeretek vele beszélgetni. Boldog vagyok, hogy vele lehetek. Nagyon szimpatikus nekem is és nem csak a mosolya az illata, hanem az egész ember. Még el sem váltunk de én már nagyon várom a következő találkozásunkat.
- Hát akkor szia! És holnap találkozunk a suliban! – mosolygott rám, majd a kezét tartotta.
- Szia! És holnap látjuk egymást! – mosolyogtam vissza, majd kezet fogtunk. A keze finom és puha volt. Bár ne kellene még elengednem…
Aztán ketté váltunk. Én még egyszer félrehúzódtam az épület mögött és visszanéztem rá. Nem láttam belőle sokat, de annyira elég volt, hogy hazamenjek és nyugodtan aludjak. Így is lett… |
AJÁNLOM AZ OLDALT
