5.fejezet
Vattacukor
Ma igen fitt vagyok. Talán, mert ez volt az első találkozásunk óta a legjobb estém. De azt hiszem ma nem is nézek olyan rosszul ki. Hát az alvás tényleg szépít! És most futás öltözni! Azt hiszem e szép nap alkalmából rózsaszínben fogok pompázni. Mint kiderült ez Ádámot nem zavarja, úgyhogy bátran öltözhetek a kedvenc színembe. Na most ez is megvolt és talpig pink vagyok. Még a nadrágom és a cipőm is. Már csak egy cuki paróka hiányozna és akkor tökéletesen néznék ki. Persze az egész világ rajtam röhögne és bekerülnék a hírekbe is. Beálltam a tükör elé és azt csináltam, amit minden reggel általában. Elővettem rózsaszín fésűmet és feltupíroztam hátul a hajamat, aztán, hogy hű legyek a pinkhez egy málna illatú egyenesítő krémet is rákentem a hajamra és végül a hajkrémemmel belőttem a frizurámat. Azt hiszem ma igen csak jól nézek ki. Így léptem ki az ajtón, egy málna illatú pinkisten ként táskával a hátamon. Ma is igen vidáman érkeztem az osztályba, de egyből felhagytam a vigyorgással, amikor megláttam Hunit a padunkban.
- Hali! – köszöntem oda Huninak.
- Aha.. – mondta de a fejét ne emelte fel.
- Azt ne mond, hogy megint beszóltak azok a „de menő és csajok kedvence vagyok” barmok! – mondtam, majd letettem a táskámat és leültem mellé. De ő csak nem szólalt meg. Hogyan segítsek neki, ha nem árulja el mi a baja? Elvárja tőlem, hogy segítsek neki – mert elvárja csak nem mondja ki -, ő meg nem képes segíteni nekem a segítőnek, hogy segíthessek neki. Na jó most összkuszálódtak a gondolataim rendesen.
- Jól van! Ha nem segítesz, akkor én sem segítek neked megváltozni! – mondtam és feltartottam az orromat.
- Jajj te rózsaszínfejű, mit zsarolsz? Amúgy eltaláltad. Segíts, kérlek! – kapaszkodott belém, mire én hátrahőköltem és tégra nyílt szemekkel bámultam rá, hogy ebbe meg mi ütött. Na jó Huni beteg.
- Nem is rózsaszín a fejem.
- Még. De már csak napok kérdése.
- Jól van, ha nem tetszik, ahogy öltözködöm és, ahogy kinézek, akkor nem kell tőlem semmit kérni. – mondtam és elrántottam a karomat, szorító ujjai közül.
- Na ne csináld már! Nekem minden tetszik…majdnem. És nagyon is szeretném, hogy segíts, csak annyira felhúztak azok a seggfejek! – magyarázkodott.
- Jól van segítek, de akkor ne hagyd, hogy ilyen gyorsan elbánjanak veled. – mondtam és egymásra mosolyogtunk. Na ez gyors volt. Hunit nem nehéz újra helyre rázni és én már eléggé belejöttem.
- Na akkor hétvégén kezdhetjük is az átváltozást! – jelentette be.
- Hogy micsoda? – fordultam felé hirtelen és elég vicces képet vágahttam, mert Huni nagy boldogságát lelte benne.
- Jól hallottad! – nevette és a könnyeit törölgette.
- Nagyon vicces. Komolyan mondod? Most hétvégén?
- Igen Take-kun most hétvégén. Szombaton mehetünk is vásárolni. – vigyorgott rám én pedig rávágódtam a padra.
- Szuper! – ez nagyon jó. És mi van ha az Ádámmal mennék valahova? Hát ez nem igaz. Elegem van. Majd becsöngettek és negyvenöt perccel később ki is. Rohanok a mosdóba. Rendbe kell szednem magamat, mert bármikor itt lehet az Ádám. Ó semmi gond. Klasszul nézek ki, egy szénakazalhoz képest persze. Egész szünetben kint álltam az ajtóban, de az Ádám sehol sem volt. Ez egy kicsit letört, de majd a következő szünetben biztosan itt lesz már. Huni nem értette miért vagyok olyan fura, de nem igazán foglalkoztatta az állapotom. Azt hiszem ez egy kicsit bántott, de a matek elvonta a figyelmemet padtársamról. Mikor kicsengettek ismét kimentem az ajtó elé, de nem futottam, hogy ne legyek olyan feltűnő. De megint nem jött el. Az első szünettől egészen a negyedikig végig izgultam az órákat, hogy mi lehet, mert nem értettem, hol a fenében van már. Megfordult a fejemben, hogy talán úgy döntött lekoptat, vagy, esetleg beteg. Arra összpontosítottam, hogy tuti csa beteg és nem tudott szólni, mikor az egyik osztálytársam odajött, hogy egy emos keres. Szerencsére Huni egy másik padnál állt házifeladat ügyben, így ezt nem hallotta meg.
- Jól van. Köszi, hogy szóltál. – mondtam és elrohantam az ajtóig. Onnan már sétáltam, mert nem akartam, hogy Ádám hülyének nézzen.
- Szia Take-kun!
- Hali! – köszöntem és rámosolyogtam. De azt hiszem kellene még egy kis idő, hogy újra olyan laza legyek mint tegnap.
- Nem tudom gondolkodtál-e, de akkor lehet egy újabb találkozónk?
- Igen lehet mégeggy randink. – mosolyogtam, de nem értettem miért nevette el magát.
- Akkor ma lehet az a második RANDInk? – a randi szót igen kihagsúlyozta. Istenem kicsűszott a számon a randi szó? Jajj nem. Én miért vagyok ennyire béna? Hogy tetszhet ennyire nekem ez a fiú, hogy teljesen összezavarjon? Hát mondjuk van hozzá adottsága.
- Igen lehet ma. – mondtam elpirulva. Hát ez az, amit még nagyon utálok. Pedig nem vagyok az a pirulós fajta.
- Örülök neki. Megint négykor? És most talákozhatnánk a parkban.
- Jó legyen négykor, a parkban! – egyeztem bele.
- Oké. - mosolygott és közelebb lépett – Reméltem, hogy tegnap nem rémisztettelek el. – hajolt oda hozzám és csak pár centi volt köztünk. Egyszerűen nem tudom kinyitni a számat, pedig muszáj lenne. Még azt hiszi, hogy ellenzem ezt a dolgot és akkor itt hagy.
- Nem tudnál. – mondtam és újra elvigyorodott. Talán nem kellett volna ezt mondanom, de ha egyszer ezt gondolom… Hátrébb lépett és intett egyet.
- Most megyek, mert mindjárt becsöngetnek. Szia!
- Oké! Hali! – mondtam és beszédelegtem a helyemre. Huni házit másolt, úgyhogy nem igazán vett észre rajtam semmit. El sem hiszem, hogy olyan közel álltunk egymáshoz, el sem hiszem, hogy érdeklem ezt a fiút. Azt hiszem mázlistának nevezhetem magamat. Az elkövetkezendő órák gyorsan elmentek, én pedig azon izgultam, hogy mit csinálunk délután. Mikor hazaértem ledobtam a cuccomat és rendbeszedtem magamat, aztán ,megebédeltem. Mikor már túl nagy volt a csend benéztem a bátyám szobájába.
- Hát ez meg? – suttogtam, mikor megláttam, hogy sörrel a kezében alszik a gép előtt. Úgy csorog a nyála, mintha beépített vízesés lenne a szájában.
- Szánalmas. – szólaltam meg, de normál hangerővel, mire az horkantott egyet. Azt hiszem inkább végzem a dolgomat. Hogy lehet valaki ennyire egy elzüllött barom? Tizenkilenc éves lesz, kéremszépen! Na de mindeggy, mostmár legalább azt is tudom mi nem leszek. Beülök a gép elé, mert még van egy órám. Lehet, hogy Mello is fent van. Jajj de jó! Tényleg fent van!
- Hali! Zavarok?
- Dzsa! Nem. – köszönt vissza.
- Tegnap nem voltál fent! Hogy merted? – förmedt rám.
- Bocsesz! De dolgom volt.
- Na akkor meséld el! - szólt rám és én örömmel kezdtem el írni. Szeretem Melloval megosztani a dolgaimat. És egymagában szeretem mással megosztani azt, ami történik velem és fontos.
- Nos. Szóval…Hunival elmentünk deszkázni és ráestem egy gyerekre. Hozzá kell tennem, hogy fiú. Aztán másnap megint találkoztam vele, de a suliban és egymás mellett ültünk mert összevont óra volt. Aztán utána mentem, amikor kicsengettek és elkérte az msn címemet. Aztán beszéltünk msnen is és elhívott fagyizni. Tegnap fagyiztunk és beszélgettünk. Aztán ma megismételjük, de ma a parkban találkozunk. Ja és Huni megakar változni, mert pár barom megszólta, hogy hogy öltözködik stb.
- Hát ez nekem egy kicsit zavaros, de azt hiszem értem. Te most akkor meleg vagy?
- Hát, azt hiszem igen. – válaszoltam. Mellonak simán elmodok ilyeneket, mert azt hiszem megbízom benne.
- Oké. És ki is az illető?
- Egy emos és Ádámnak hívják. – na ezt már kevésbé írtam le simán, mert már előre tudom a reakcióját.
- Hogy mi? Egy barom emos tetszett meg? Miért pont egy emos?
- Na Mello! Nem nagy ügy! És a külsején kívül semmi emos nincs benne. – mentegetőztem, mintha egy rózsaszín ruháról lenne szó a kínaiban. „Hiszen bele van hímezve, hogy adidas nem lehet olyan rossz.”
- Azt az emos köcsög mindenit! – mondta, majd ránéztem az órára. Fél négy van, azt hiszem indulok és épp jókor. Amíg vissza nem érek talán Mello is megemészti a dolgot.
- Na nekem most mennem kell! Hali Mello!
- Menj csak az emos lovagodhoz! Dzsa! – köszönt el ő is, aztán kiléptem az msn-emből. Na és most indulás. Felkaptam a cuccomat és benéztem a bátyám szobájába útravaló gyanánt. Még mindig ott aludt a székében és a nyálasés sem csillapodott.
- Ez rohadt szánalmas, de vicces is. – szólaltam fel és lefényképeztem. Nesze nekem útravaló. Erre leejtette a sörét, aztán kinyitotta a szemét. De nem látott meg mert eljöttem gyorsan az ajtótól. Persze majd ott maradok és törölteti velem a képet…Hehe jó kis dolog lenne.
- Azt a kurva élet! Gyere ide kisköcsög és takaríts fel! – ordított fel Máté, ugyanis a sör úgy kiborult, ahogy volt. Én pedig kislisszoltam az ajtón, mintha ott se lettem volna. Útközben a képet nézegettem és röhögtem. De aztán rájöttem, hogy hová is tartok és elkapott az izgalom. Ha elrontok valamit én felkötöm magamat és emosnak néznek majd, ami szörnyű lenne. Én lennék az újságok címlapján, mint a tizenöt éves emos. Na nem! Nem hagyom, hogy emosnak tartsanak. Ez a metro igen csak zsúfolt. De kibírom egy kis ideig. Amikor leszálltam egy hirtelen szél szerűség csapott meg, aminek nagyon örültem. Ha most elállt a hajam és menten lehidalok. De aztán megláttam magamat egy kis ablak szerűségben és megnyugodtam, hogy nem lett semmi baja a frizurámnak. Ádám megint előbb érkezett a kijelölt helyre, aminek én örülök is. Egy kicsit beufrottam egy fa mögé, hogy összeszedjem minden bátorságomat, majd kihúztam magam és elindultam felé. Egy fél méterrel előtte meg is álltam.
- Hali! – köszöntem, majd megvizsgáltam a cipőm orrát.
- Szia Take-kun! – köszönt vissza. Aztán felnéztem rá, hogy ne tűnjek bunkónak és gyerekesen szégyenlősnek.
- Na merre induljunk? – kérdezte.
- Mondjuk arra. – mutattam egy irányba, amerre, ha elmegyünk elkerüljük a gördeszkapályát. Nem szeretnék egy ismerős emberrel sem összefutni a randim során, főleg nem Hunival. Azthiszem, igencsak jól kiakadna. Emos és ráadásul fiú, akivel randizom. Még Mellonak is elég volt az, hogy Ádám emos.
- És milyen napod volt? – kérdezte a csendet megtörve. Már vagy 5 perce sétáltunk így némán, örülök, hogy megszólalt. Én nem szeretek igazán kezdeményezni, a másik félre hagyatkozom.
- Hát nem volt rossz. Szerencsére a feleléseket megúsztam és mókában is volt részem. És neked milyen napod volt? – kérdeztem vissza és vetettem egy pillantást az arcára. Éppen az utat nézegette, úgyhogy a tekinetünk nem találkozott. Finom sima arcbőre van és szőke egyenes haja. Igazi emos frizura a szőkét leszámítva. A bátyám is szőke. Hát ez komolyan mondom nagyon jó. De ez most igazából nem is zavar.
- Nekem is jó napom volt, bár én írtam egy dolgozatot bioszból. – emelte fel a fejét és éreztem, hogy rám néz.
- És hogy sikerült? – néztem rá reflexszerűen. Ez a kérdés olyan anyás. De ha egyszer feltettem nincs mit tenni.
- Jól, de beszélgessünk másról. – javasolta.
- Szerintem is. Jó ötlet. – mosolyodtam el.
- Te is utálod az emosokat? – kérdezte. Na most jól sarokba szorított. Köszönöm Ádám. De hát számíthattam volna erre a kérdésre és most válaszolnom kellene.
- Hát, ha utálnám őket, akkor most nem sétálnék itt veled. Nem szeretem őket, de te olyan más vagy, úgyhogy nem kell attől félned, hogy az arcodba vágok valami rosszat és lelépek. – mondtam. Hát ez jutott eszembe, most mit mondjak. Egy kicsit csend lett, majd rámnézett ismét.
- Akkor nem zavar, hogy emos vagyok, ugye? – kérdezte, de igen komolynak tűnt. Most nem volt az a mosolygós mint eddig.
- Nem, dehogy zavar. – mondtam és innentől sokkal vidámabban és nyíltabban beszéltünk. Én meséltem neki a visual keiről, ő pedig az emosokról mondott pár szót és elmondta, hogy nem vágdossák az ereiket. Megmutatta a karjait is szemléltető példának. Abban már biztos lehetek, hogy ő nem vágdossa magát, legalábbis a karjait nem. Aztán meglátott egy vattacukor árust és rámutatott.
- Na most odamegyünk szépen. – mondta. Minek akar ez odamenni? Elővette a pénztárcáját. Nem mondja komolyan, hogy vattacukorral fogja tömni az arcát?!
- Egy epreset kérekszépen! – szólt az árusnak.
- Köszönöm! – mondta és tovább mentünk.
- Vattacukor… - kuncogtam.
- Igen. És remélem szereted, mert neked vettem. – nézett rám és az orrom elé tartotta.
- Hé már megint? Így sokat kell ám törlesztenem majd! De nekem nem…nekem nem kellett volna venned! Ne rám költsd… - mondtam, de a szavamba vágott.
- Szívsen költöm rád a pénzemet és nem kell nekem semmi törlesztened! – mondta és nagyon komolyan nézett rám. Persze a vattacukor még mindig az arcom előtt volt és kétszer majdnem bele is fejeltem.
- Na jó, elfogadom, de többet nekem ne vegyél semmit. – mondtam és elvettem a vattacukrot. Ha az én kezemben van, sokkal nagyobb biztonságban érezheti magát a hajam is.
- Ezt majd még meglátjuk. – vigyorgott rám.
- Látod? Rózsaszín, a kedvenc színed. – mutatott Ádám az eleségemre.
- Igen. És köszönöm szépen. Nem gondoltam volna, hogy emlékszel rá. – mosolyogtam és most már mélyen a szemébe néztem. Gyönyörű sötétkék szemei vannak, akár egy mesebeli hercegé.
- Szőke haj, kék szem. Tuti döglenek utánad a csajok. – szólaltam aztán meg.
- Hát nem igazán, de nem érdekelnek. – mondta – És te hogy állsz velük? – folytatta. Reménykedtem, hogy ezt nem kérdezi meg.
- Hát engem nem igazán szeretnek a lányok, de bevallom őszintén, hogy nekem még csak barátnőm sem volt, soha. – ezzel a mondattal be is kaptam egy vattacukor darabkát a számba és ezzel a felét ki is végeztem.
- Nekem sem volt soha. – mondta, aztán rám nézett én pedig rá. Aztán elkezdtün beszélgetni a melegekről is. Hát igen furcsa téma, de hát mit lehet várni két ferdehajlamú egyéntől? Ádám biosz szakos így többet is tudhat róluk, mint én.
- Kérsz vattacukrot? – kérdeztem tőle, amikor már csak a negyede volt meg annak az óriási pink csodának.
- Nem köszi! Neked vettem! – mosolygott rám.
- De attól még vehetsz belőle Ádám! – mondtam és olyan jó volt kimondani a nevét. Nem tudom hogyan, de visszaérkeztünk a kiindulópontunkig. A vattacukrom is elfogyott és kidobtam a pálcikát.
- Hát visszaértünk. – mondta.
- Igen. – mondtam én is, aztán felém fordult. Ott állt velem szemben. És én azt az izét neveztem csodának, ami már a gyomrom legmélyén pihen, mikor itt van ő. Ha az csoda, akkor az Ádám mi?
- Hazakísérhetlek? – kérdezte.
- Nem kell! Nyugodtan menj csak haza! – mondtam.
- Szívesen hazakísérlek!
- Köszönöm, de nem kell. Tényleg menj csak haza és pihenj, eleget sétáltál.
- Jólvan, de csak azért nem megyek veled, mert nem szeretném, hogy azt hidd követlek és az sem lenne jó, ha nyomulósnak tartanál.
- Akkor….
- Akkor Szia! – köszönt.
- Hali! – köszöntem vissza, de egyikünk sem moccant. Csak néztünk egymás szemébe és nekem úgy vert a szívem, hogy azt hittem menten összeesek. Azt hiszem a púlzusom a tízszeresére nőtt és egyre forróbnak éreztem a testemet. Nem tudnék most megmozdulni és ha valaki hirtelen megszólalna szívrohamot kapnék. De ekkor az Ádám elindult felém és közelebb volt hozzám mint az iskolában. A szememet behunytam és ekkor forró ajkai hozzáértek az arcomhoz. Aztán rámmosolygott és jobban elbódított, mint ezelőtt valaha is, majd hátrébb lépett és elment. Lám, ott megy életem legnagyobb csodája… |
AJÁNLOM AZ OLDALT
