8. fejezet

Az Álom

Elengedett és látom rajta, hogy zavarba jött. Vajon mióta vágyakozott már erre a pillanatra? Vagy csak hipp-hopp úgy döntött most megcsókol? Vajon ő is úgy szeret engem, mint én őt? Nem tudom, de majd kiderül.
- Boccs. Nem akartalak letámadni, én csak… - szólalt meg, de én a szavába vágtam.
- Semmi baj. Nem haragszom. – mosolyogtam el, de tuti, hogy elpirultam ismét. Miután felemelte a fejét ő is mosolygott és a film végéig egymáshoz sem szóltunk. Talán Ádám is érez irántam, valami ahhoz hasonlót, amit én érzek. És remélem is, hogy ez így van.
- Tetszett a film? – kérdezte, miközben kifelé haladtunk a moziból. Mondanám, hogy tetszett, főleg az a rész, amikor Po felmászott a sütikért, de talán nagyon nyomulósnak vagy nem tudom milyennek hallatszana.
- Nekem nagyon tetszett. Na és neked? – kérdeztem vissza.
- Nekem is. Főleg az a rész, amikor az a panda a szekrényen spárgázott. – mosolgott és szemmel láthatólag mondani szeretne valamit. Megálltunk és felém fordult.
- Eléggé zavarban vagyok, de el szeretném mondani, hogy…kedvellek. – vallotta be és a földet fixírozta. Istenem de aranyos. De most már megint nem tudom mit mondjak. Nem szeretnék dadogni se és hülyeséget mondani se. Talán, megmondom neki én is mit érzek iránta. Mindent bele Take-kun!
- Egy csónakban evezünk! – vigyorogtam és a fejemet vakarásztam. Erre felkapta a fejét és visszamosolgott. Olyan önelégültnek, vagy talán inkább megjkönnebbültnek látszott. Felnézett a csillagokra és így szólt:
- Azt hiszem elég sötét van. Elkísérjelek haza? – kédezte és valami más irányba nézett, de nem felém. Majd a cipőjére szaladt a tekintete, aztán végül rám is vetett egy pillantást. Persze én még mindig fülig vörös voltam.
- Nem, köszönöm. Hazatalálok és amúgy meg neked is elég sötét van ahhoz, hogy egyedül sétálgass. – mondtam.
- De attól én még szívesen hazakísérnélek.
- De nem kell. Ne félj, nem lesz semmi különösebb bajom. – zártam le a témát.
- Akkor Jó éjt és majd holnap találkozunk! – köszönt el.
- Neked is és természetesen! – köszöntem el én is, majd mindketten hátat fordítottunk egymásnak és elinduétunk hazafelé. Csak pár lépést mentem, de hirtelen megrántott valami.
- Mi a …… - káromkodtam majdnem, de a számat valami más foglalja le. Ádám az. Szorosan átkarolt, mintha mostmár örökre a karjaiban maradnék és soha nem engedne el. Puha, finom ajkai gyöngéden az enyéimhez simultak. Lehunytam a szemeim és finoman én is átkaroltam, majd ajkaink elnyíltak. Hihetetlen biztonságot érezek a karjaiban hozzásimulva a testéhez. És az érzéseim pedig csak úgy kavarognak bennem, úgy érzem ki akarnak törni belőlem. Szinte lebegünk a lágy finom szellőben, de ekkor elengedett.
- Most már nekem is jó estém lesz. Szia holnap Take-kun! – köszönt el. Erre megfordult és léptei folyamatosan elhalványultak a sötétben. Nem tudok megszólalni. Oly hírtelen engedett el, hogy bár ott tartana még a karjaiban! Bárcsak! Viszont most már elindulok haza, mert igen későre jár. Máté ki lesz akadva. Úgy örülök, hogy aznap elütöttem! Úgy örülök, hogy másnap nem volt biosz tanár! Úgy örülök, hogy aztán találkoztam vele és nem féltem randira menni és megszólalni! Úgy örülök, hogy ez megtörtént! És hálát adok az égnek, hogy szerethetem! Az ajtó nyitva, Máté is itthon van, de tudomást sem vesz rólam. Ennek igazán örülök. most mindent lerombolhatna, azzal, ha megszólalna. Az egész gondolatmenetemet és abbamaradna ez az érzés, ami olyan csodálatossá tette a mai randit.
- Késő van ám lúzer! – kiáltott ki a szobájából, de folyamatosan a számítógép monitorját bámulta. Hát ez aztán tényleg baromira jól jött. Ez vagy gondolatolvasó vagy csak egy barom állat, aki épp észrevette, hogy beléptem az ajtón.
- Nem találtam haza. Elfelejtettem a házszámot. – mondtam és bementem a szobámba.
- Kurva vicces vagy mondhatom. Ha holnap hozol sört, akkor majd meggondolom beköpjelek-e. – alkudozott. Hát ez rohadt nagy genya, de muszáj lesz, ha hétvégén nem akarok magyarázkodni anyáéknak. Na és most elmegyek fürdeni, mert hulla fáradt vagyok. Felkaptam a törölközőmet és kislisszoltam a fürdőbe. Én most tusolni fogok. Nem fürdök többet kádban megfogadtam. És még jól is járok a fogadalmammal, mert így nem lesz alkalma perverz bátyámnak ismét meztelenül látnia. A tusolás jó, gors és simán felkapom a törölközőmet, ha valaki benyitna rám. Ja és még takar is a függöny. Finom meleg volt a víz, ami ellazította az izmaimat. Felidéztem az első alkalmat, amikor Ádám megcsókolt, majd a másodikat és újra az elsőt. A másodiknál már magabiztosabb volt. Ezért sem tudom vajon mi lesz ebből holnap. Az iskolában is meg fog csókolni? Vagy átölel? El nem tudom képzelni mi fog történni ez után. Vagy lehet, hogy rosszul csókolok és leráz. De akkor miért csókolt volna meg másodszorra is? Á már tudom. Talán csak tesztelte, hogy ismét olyan béna leszek-e vagy sem. Ú nem tudom, de minnél többet agyalok ezen, annál rosszabb lesz a végeredmény, úgyhogy én most ezzel el is zártam a csapot és befejeztem a fürdést.  Most pedig újra belebújok a pink pizsimbe és befekszem az ágyba. Most jól hallom? A telefonom csörög? Ez nem lehet igaz. Hol van? Jajj, ott a ruhakupacban! Mello az… Ez a srác nem bír ki nélkülem egy napot sem?
- Hali Mello! – köszöntem mogorván.
- Dzsa! Nem jössz fel msn-re? – kérdezte meglepetten.
- Á már nem. Tök hulla vagyok. Majd holnap. – mondtam ásítozva.
- Te nekem ne ásítozz! Mitől vagy hulla? Nem is beszélgettünk még! – háborodott fel.
- Ásítozok és kész! Amúgy meg mond az neked valamit, hogy emo? – kérdeztem és a végére odabiggyesztettem egy jókora ásítást.
- Nem. Ja de! Hát leváltottál egy emosra? Tudtam, hogy ez lesz a vége! Ásít. – mondta.
- Dehogy váltottalak le Mello! Nem váltalak le! És nekem ő már nem olyan mint te. – magyarázkodtam. Hogy gondolhatja azt, hogy ezentúl már nem fogok vele beszélgetni?
- Na persze! De miért milyen már neked? És egyáltalán, össze mertél hasonlítani egy emossal?
-  Jujj Mello! Mi lenne, ha ezt majd inkább holnap msn-en megbeszélnénk? – mondtam, miközben már a fejemet fogtam.
- De! Na jó. Majd holnap megbeszéljük, de ne merj engem mégegyszer összehasonlítani egy emossal! Megértetted?
- Meg, de tegyük már le! – nyafogtam.
- Jó jó! De holnap gyere fel!
- Oké felmegyek.
- Ígéred? – kérdezte, de már nevetve, mert tudja, hogy alig várom, hogy letegye.
- Mello? – nyögtem.
- Mi van?
- Tedd már le a fenébe is! – hullottam az ágyamra.
- Jól van már! Jó hogy nem küldesz el! Na Dzsa és jónyocc!
- Neked is! Meg minden…Hali! – nyomtam ki a telefont és kifeküdtem. Így aludtam el , ahogy voltam. Na ez a csengő tényleg a sírba visz. De nehezen kelek és milyen homályos ma minden. Tökre fúj a szél! A szél az én legnagobb ellenségem Máté után.  Na én most elvégzem mindennapos dolgaimat. A ruha az természetesen ma is rózsaszín lesz, ahogy az egy pinkistenhez illik. A hajamat is belövöm, de a szél úgyis szétbarmolja. Na de mindegy. Talán a jövőhéten átfestethetném rózsaszínre hátul. Tuti jól állna. Jesszus! Elkések a suliból! Úristen! Már fél nyolc! Spuri a táskáért! És a pinkisten ruhan az ajtófelé és kint van!
- Szevasz haver! – fut mellettem Huni a lépcsőházban.
- Te mit akarsz itt? Elkésünk az iskolából! – lassultunk le.
- Csak együtt szerettem volna veled menni.
- De hol a táskád? – néztem a hátára.
- Az otthon. Majd felfutok érte, ha ott vagyunk.
- Te nem vagy normális! – mondtam és kiértünk a lépcsőházból. A szél úgy fúj, hogy alig tudok lépni.
- El fogja fújni a hajamat! – szóltam oda Huninak.
- Haver! Ami azt illeti már el is fújta… - mutatott a fejemre és röhögött.
- Micsoda? Istenem! A hajam! – kaptam a fejemhez. Ez nem lehet! Kopasz vagyok! A hajamat elfújta a szél! Hol van?
- Ott repül! – kiáltottam fel és elkezdtem rohanni felé.
- Huni segíts már! – fordultam hátra. Ez meg hova tűnt? Elment nélkülem az iskolába? Én nem mehetek haj nélkül!
- Hol a hajam? – fordultam vissza. Nem ez eltűnt! A hajam! Istenem! Mennyi kopasz ronda ember! Mennyi gazdátlan büdös haj?
- Neee!!! – ültem fel az ágyamban. Odakaptam a fejemhez. Hú, még megvan. Csak álmodtam. De ekkor letettem a kezem.
- Egy hajszál! – ordítottam fel. Nemár! Kihullott egy hajszálam! Hát ezt jelenti az álom!
- Leukémiás vagyok! Neeee!!! – ordítottam fel és kifutottam a szobámból.
- Bassza meg! – ordított fel Máté. Erre hanyatt estem.
- Leukémiás a faszom! Tűnj vissza a szobádba aludni, mert agyon verlek te barom! – mutatott a szobámra mikor odaért a fejem mellé.
- Óké! – mondtam félénken, majd feltápászkodtam és befutottam az ágyamhoz. Ez mosz Mátétól jól esett. Hát én tényleg hulla vagyok. Most visszahulladozok az ágyamba és megpróbálok aludni. Könnyen ment, ugyanis egy gyönyörű és csodálatos személyre gondoltam…