9. fejezet

Pumukli

Istenem de álmos vagyok! És ez az ébresztő! Alig aludtam valamit az éjszakai akcióm után. Hát elég durva volt, azt meg kell hagyni. Ilyet álmodni a hajamról és aztán pedig hanyatt vágódni és túlélni a bátyám ébresztését nem kis dolog… És én most fel nem kelek az egyszer biztos! Összekuporodtam az ágyam végében és a fejemet lelógattam. Én ma nem tudok iskolába menni. Egyszerűen nem vagyok képes felkelni. Olyan nehéz. A szemeim majd leragadnak és a testem nehéz, fáradt és azt ordítozza, hogy „Take-kun, légyszi aludj vissza! Nem lesz semmi baj egy nap kihagyásából!”.  Viszont ma megy először iskolába Huni az „Új” Huni ként. Ezt nem szabad kihagynom és nem is hagyhatom cserben. Nem nem megyek akkor sem, nem tudok felkelni! Majd megnézem holnap. Ma pihenek.
- Elkések!!! – ordítottam, fel, mikor meláttam az órát a falon. Na most aztán spuri öltözni. Ma nem leszek rózsaszín és a hajamat is összedobom, ahogyan épp tudom. Holnap átfestetem a hajamat rózsaszínre és kész. Miket el nem tudok dönteni íly hamar, miközben majd elkések a suliból. Azt hiszem a fontos döntéseket az ilyen alkalmakra fogom gyűjtögetni. Oké kész vagyok. Minden klassz és strapa, de indulás a suliba! Lefutottam a lépcsőház elé és ekkor szembesültem a ténnyel, hogy esik az eső. Illetve csak csöpög. De a java az az, hogy nem hoztam esernyőt. Hát ez nagyon jó, mondhatom. Esernyő nélkül kilépni az esőbe, az én esetemben igencsak nagy butaság. De most az egyszer túlélem. Talán… Miközben a sulihoz elértem szerencsére nem kezdett rá jobban az eső így a hajamnak nem esett annyira nagy baja, mintha sósvízbe mártottak volna. Csak egy kicsit lelapult, meg vizes lett és ráférne egy fésülködés, szárítás és tupírozás – mint, ahogy azt észre is vettem a férfi mosdóban . Hát ennyit arról, hogy strapa. Nincs mit tenni még, be kell mennem az osztályba. Szerencse, hogy mindig magamnál tartom a rózsaszín fésűmet és még egy pár dolgot, amit reggel is használok, persze kisebb mennyiségben. Talán az első óra után rendbe is tudom szedni magamat és még az Ádám sem fog észrevenni. De ez csak akkor jöhet össze, ha gyors vagyok és szerencsés. Jajj, csak meg ne lásson.
- Hali Huni! – köszöntem átalakult barátomnak, mikor leültem mellé a padba.
- Szevasz haver! – köszönt vissza mosolyogva.
- Klasszul nézel ki! Hát végülis nem csoda. Mégis csak órákat és lábakat szántunk erre az öltözékre. – dicsértem meg és egymás felé fordultunk.
- Hát igen és köszi. Szerintem megérte, mert ma még nem találkoztam egy barommal se.
- Talán mert esőben nem lófrálnak az utcán…- feltételeztem gúnyosan.
- Jól van na! De rajtad van valami furcsa. Valami, ami nem így szokott kinézni. – jegyezte meg. De erre én nem szólok inkább semmit, had találja ki ő. De ha beszól én nem állok jót magamért.
- Csak nem új póló? – mutatott a felsőmre.
- Nem Huni. Viszont nem szoktam sokat hordani. – ráztam a fejemet. Nem igaz, hogy nem veszi észre! 
- Akkor talán a nadrágod, vagy a cipőd az új. Nem a cipőd ugyanaz, mint hétvégén. – nézte meg a lábamat. Na jó, ha a következő tipp nem lesz helyes én elárulom neki, hogy esik az eső!
- Nem. Hagyd a ruhámat, mert nem az az, ami megváltozott.
- Jajj! Fodrásznál voltál! – kiáltott fel és a fejemre mutatott. Hát helyes, ha az eső nevezhető fodrásznak. Ingyen fodrász és minden természetes anyagból készült.
-Hát nem egészen Huni. Csak esik, mint látod és vizes lett a hajam. – világosítottam fel.
- Nem arra gondoltam te! – legyintett.
- Hát akkor mire? Rajtam semmi más nincs ezen kívül. – kérdeztem. Mi történt a hajammal? Mégis leukémiás vagyok és a fele hajamat lemosta az eső?
- Engem nem csapsz be! Zöldre van festve a hajad egy része! – vigyorgott büszkén. Ez nem normális. Na én most menten hanyatt vágom magamat, ha ezt nem csak viccnek szánta.
- Te ezt most komolyan mondtad? – kérdeztem.
-Igen. Miért? – kérdezte. Na jó mégsem dobok egy hátast, inkább elmagyarázom neki a dolgot.
- Nos Huni. Nem tudom, hogy miért most vetted ezt észre, de már hetek óta ilyen a hajam. – fogtam a fejem. Ennek a gyereknek vagy csak most ért el az agyáig mi is történt a búrámmal, vagy pedig csak vak, esetleg nem érdeklem annyira, hogy a hetek alatt észrevegye.
- Komoly? Boccs én csak most vettem észre. – nevette.
- Huni? – néztem rá fájó tekintettel
- Igen? – hagyta abba a nevetést.
- Te félelmetesen hülye, vak és nyápic vagy. – mondtam, mire ő felém fordult.
- Nyápic miért? – kérdezte. Ó vajon miért?
- Hát szerinted ki változott meg pár barom fikázására, ha nem te? – cálozgattan.
- Jah! Igaz. De azért nem vagyok még nyápic , csak könnyen befolyásolható. – közölte velem.
- Ha te ettől jobban érzed magad, akkor legyél az. – mondtam és előre fordultam.
- Sokkal jobbban! – jelentette ki, mire megszólalt az iskola csengője. Én erre ásítottam egyet. Úgy érzem a mai napon elég álmos leszek. Talán az éjszakámat nem mesélem el Huninak, mert még ezzel cukkolna. Persze csak poénból, de nekem akkor sem hiányzik a hátam közepére se. Hát ezen az órán az alvással küzködtem és nem adtam meg magamat neki. Büszke lehetek magamra. Nos mivel már nem vizes a hajam, rohanok is belőni, mielőtt Ádám meglát.
- Szia Take-kun! – köszönt nekem oda. Jó ezt most csak képzeltem és tovább megyek. na jó nem. De miért pont most kellett idejönnie? Nem mintha nem örülnék neki, de most nem vagyok épp olyan állapotban kinézetileg, hogy vele beszélgessek. Sőt talán csak testileg vagyok ma jelen, úgyhogy nem ez a megfelelő időpont, de ha már itt van nem futhatok el előle.
- Hali! – köszöntem szégyenlősen és miközben odaértem folyamatosan a földet néztem. Fújj! Most veszem észre, hogy milyen rondán van csempézve ez az iskola. Legalább már van egy dolog, ami rosszabb mint a frizurám.
- Hogy aludtál? – kérdezte, mikor odaértem hozzá. Azt hiszem észrevette, hogy nem vagyok teljesen magamnál.  Vagy az arcom olyan fura? De talán csak a hajam miatt kérdezte meg, hátha elfeküdtem.
- Elég fura éjszakám volt, de ez hosszú, úgyhogy majd máskor elmagyarázom. Na és neked? – kérdeztem vissza. Ezzel a „majd máskor elmagyarázom” –mal arra szerettem volna célozni, hogy szeretnék ismét találkozni vele.
- Nekem jó volt. Általában jól alszom. – mondta. Mázlista…
- Tulajdonképpen, azért jöttem ide, mert szeretnék veled ma délután is találkozni, ha nem sok a  tanulni valód és lenne kedved elmenni valahova. – mondta. Mi az hogy? Na azt hiszem bejött a célozgatásom.
- Ráérek, nincs sok tanulni valóm és kedvem is lenne. De hova mennénk? Esik az eső. – mondtam és a fejemre mutattam. Erre ő elmosolyodott. Már csak az kéne, hogy kinevessen.
- Ó! Hát ezért vagy ma ilyen pumukli! – nevetett. Köszönöm Ádám most egy álmomat váltottad valóra.
- Mi az? Nem is tudtad, hogy mostanában már a pumukli design a menő? – kérdeztem viccelődve tőle és egy igazán kócos fiú fejére mutattam.
- Hát nem titkolom, nem hallottam róla, de ezentúl jobban szemmel fogom tartani a divatot! – nevetett velem ő is.
- Sőt talán ma a randi helyett fodrászhoz megyek és holnaptól én is divatos leszek. – fontolgatta. Még csak az kéne, hogy így nézzen ki mindig mint most én!
- Jajj! Hagyd csak! – legyintettem.
- Jól van! De hova is menjünk, akkor ma? – kérdezte.
- Szerintem talán elmehetnénk plázába vagy valahova, ahol fedett minden. – ajánlottam.
- Akkor ma menjünk a plázába. Ott találkozzunk négykor! Vagy neked az nem jó? – kérdezte. Minnél előbb, annál jobb!
- De, jó a négy nekem is!  - egyeztem bele. Már alig várom!
- Akkor négykor ott! További szép napot! – köszönt el és intett egyet. Szép napot? Egy ilyen időben és ilyen éjszaka után?
- Köszi neked is! – köszöntem el és befutottam a mosdóba, mielőtt becsöngettek. Az órák további része az utolsó előtti végéig igen csak unalmasan mentek. Nagyon nem lesz ez így jó. Ha továbbra is így fog ez menni én tuti elalszom. Hát nem hiába feltételeztem ezt. Tényleg elaludtam.
- Hé Take-kun! – löködött Huni, de én nem keltem fel. A tanár meg csak úgy közeledik. Komolyan mint egy tank.
- Take- kun! Kellj fel! Ellenőrzőt elő! – szólt rám a tanár. Na erre már felketem, ha a dübörgésére és Hunira nem is.
- Elnézést kérek tanárnő! – mondtam, persze nem komolyan.  Előkotorásztam a táskámból az ellenőrzőmet és odaadtam neki. Ha ez olyan fontos számára csak tessék, nekem úgy sincs rá most akkora szügségem…
- Előbb kéne lefeküdni. Nem gondolod? – kérdezte szemrehányóan. Persze az osztálytársak kuncogtak. Mi az, hogy előbb? Tök jó időben feküdtem le, csak rosszkor keltem fel.
- De tanárnő. Majd igyekszem! – mondtam, de valahogy én ezzel le is zártam az ügyet. Most kapok egy osztályfőnökit. Hát ezzel aztán sokat el fog érni. Nem is értem, hogy miért kapnak a diákok beírást, ha azzal semmit nem javítanak a helyzeten. Mindeggy. Ha úgy is hülyeség, akkor minek rágódni rajta ennyit? Mindig egy lesz a vége: hülyeség. Már csak öt perc van vissza az órából. Na most ennyit nem tudott volna várni és utána elkérni azt az ellenőrzőt. Női logika…Miután kicsengettek Hunival el is indultunk hazafelé.
- Na Huni? Milyen napod volt az új külsőddel? – kérdeztem, miután kiértünk az iskola területéről.
- Egész nap mellettem ültél, de azért elmondom. Jó volt.
- Hát ezt igen csak bő mondatokban fejezted ki.
- Tudom. De nem tudok többet mondani, mert még nem találkoztam azokkal a barmokkal.
- Jajj de jó, hogy már megint csöpög az eső!
- Az! Hogy én mennyire utálom az esőt… - jelentette ki Huni.
- Én sem szeretem túlzottan és még jobban „helyre” rakja mint a szél. – panaszkodtam. De most komolyan. Hát nem szörnű ez a két időjárási jelenség? Tönkre vágják az ember napját! Sőt még a randimat is elronthatják ma. Most hazamegyek és rendberakom, aztán mikor újra kilépek az ajtón, ismét olyan lesz, mint reggel. Ajánlom az esőnek, hogy álljon el, mire én megyek a randimra!
- És mit tervezel délutánra? – kérdezte meg Huni. Tuti belehalt volna,  ha ezt nem kérdezi meg. Mérget vennék rá, hogy szeretne valamit. De mit?
- Még nem tudom. Mit akarsz Huni?
- Semmit. Csak annyit, hogy ha van kedved átjöhetnél ma PSezni, meg nálunk is maradhatnál. – ajánlotta fel. Szívesen átmennék hozzájuk újra lefejelni a tévét, de ma Ádámmal megyek a plázába. Viszont talán utána is mehetnék.
- Klassz ötlet! Jó lenne az, ha hat vagy hét óra körül mennék át? – kérdeztem rá. Elég furcsán nézett, gondolom nem érti mit kezdek addig magammal.
- Persze. Jó az úgy. – mondta. Szerencsére megérkeztünk és talán ezért sem kérdezett rá, arra, hogy mit tevékenykedek majd délután.
- Akkor majd várlak! Csá! – köszönt el.
- Oké! Hali! – köszöntem vissza és ketté váltunk. Na ezt is megúsztam, de nem hiszem, hogy ez sokáig fog még így menni. És ráadásul ez a vacak idő is rátesz egy lapáttal, hogy rosszabbul érezzem magam, amiért Huni előtt titkolózom. De most muszáj. Teljesen kiakadna, ha megtudná, hogy meleg vagyok és szerelmes vagyok egy emosba. Az is lehet, hogy többé nem is barátkozna velem. De jobb, ha ebbe bele sem gondolok, inkább élem az életemet vígan, amíg ki nem derül a dolog. Mikor beléptem az ajtón, Máté becsapta a szobája ajtaját.
- Neked is szia! – köszöntem mogorván.
- Hagyjál már! Inkább húzz le sörért a boltba! – szólt. Ó el is felejtettem. Ma sörért kell mennem.
- De nekem nem adják oda a sört! – álltam elő az első kifogással, ami csak eszembe jutott. Erre már kinyitotta az ajtót.
-Mond majd, hogy az én öcsém vagy! – mondta, amin én meg is lepődtem. Máté általában letagad. Most meg arra kér, hogy mondjam ő a bátyám? Beteg ez?
- Majd utána letagadlak. – fejezte be a mondatát. Így már mindjárt más, de akkor is bántó.
- Lemegyek, de akkor adj plussz pénzt csipszre! – alkudoztam.
- Jól van már, csak menj azért a sörért! – nyújtotta a pénzt és én elkaptam a kezéből, mielőtt meggondolja magát a plussz pénzről. Lesiettem a sarki boltba és vettem egy hagymás, tejfölös csipszet, meg persze levettem a polcról pár sört. Simán odaadták és már mehettem is haza. Miután kiszolgáltam  Mátét eldugtam a csipszemet. A múltkor is megette én most nem hagyom, hogy ez is az ő feneketlen gyomrában vésszen el! Na és ezután persze rendbeszedtem magamat, hisz Mr. Tökéllyel találkozom ma is. Extra erősre kellett beállítanom, mert vizes és szeles idő tombol oda kint. És én nem adom meg magamat a természetnek. Eléggé el ment az idő, így nem is tudtam ebédelni. És ki miatt?  Az én nyálcsorgató, szánalmas bátyám miatt. De ezen nem is húzom fel magamat, majd maximum beülünk valahova enni a plázában.
- Na én mentem! – jelentettem be.
- Ja és ott alszom ma Huniéknál. Persze hazajövök majd a cuccomért. – ezt is elmondtam, de nem tudom miért. Úgysem érdekli. Nem is reagált rá semmit. Mit lehet ennyire nézni a pornókon? Komolyan mondom, az egész világon senkinek sincs több pornója mint ennek az állatnak. Minden nap azzal terheli a netet, hogy egyszerre legalább öt pornót töltöget le. De minek? Nézegesse azt, amije már van. Nem értem miért nem elég neki az. Telhetetlen majom! Nem nem majom! A majmok szép, okos és aranyos állatok, rá pedig egyik jelző sem illik. Közben megérkeztem a plázába. Vajon hol vár rám? És mivel nagy szerencsémre az eső sem esett igazán, amikor idefel jöttem, nem is áztam el. Boldog vagyok, hogy így lett, de most megkéne keresni az Ádámot.
- Szia Take-kun! – köszönt valaki a hátam mögül és én hirtelen tettem egy fordulatot. Na-ná, hogy Ádám az.
- Hali! – köszöntem vissza.
- Úgy látom a pumukli design divatját múlta! – mutatott a hajamra.
- Hát igen. De ez van. Látom siettél! – mondtam, mikor észrevettem mennyire liheg.
- Hát igen. Szerettem volna megint előbb érkezni, de nem jött össze. Ma te voltál a gyors. – vallotta be. Még jóhogy gyors voltam, hisz semmi dolgom nincs otthon.
- Na, de döntsük is el merre menjünk! – adta a klassz ötletet.
- Hát. Nagy baj lenne, ha beülnénk valahová enni? Még nem ebédeltem.
- Dehogy! Üljünk! Ülni nagyon szeretek. – egyezett bele.
- Elfáradtál, mi? – kérdeztem és húzogattam hozzá a szemöldökömet.
- Eléggé, de válassz egy helyet, hogy hova menjünk és üljünk le! – intett a nagyvilágba, majd beültönk egy görög étkezdéhez. Szépen kértünk ennivalót és italt is, majd leültünk egy asztalhoz.
- Finom? – kérdezte Ádám, mikor bekaptam egy falatot a számba.
- Igen! Az. – válaszoltam félig teli szájjal.
- Akkor egyél csak! Jó étvágyat!
 - Köszi! – mondtam és megnéztem hogy eszik. És szépen tömi a fejét. Szeretem őt nézni. Nem egy nagy durranás, de nekem tetszik minden mozdulata és a szavai. Mikor végeztünk, Ádám elvitte a tálcákat meg a szemetet és sétáltunk egyet a plázában. Az egyik kirakatban láttam egy isteni nadrágot, de nem mertem hozzá odarohanni, mert mégiscsak randizom. Na tuti visszajövök ide valamelyik nap és megveszem.  Annyi klassz dolgot láttam, de nem veszíthettem el a fejemet előtte. Mikor már eleget sétáltunk leültönk egy padra a kijárathoz közel. Mindenféléről beszélgettünk, ami csak jött. A emosoktól a vk-sokon át a dinókig. Nem is tudtam, hogy a dinó falatkák az éttermekben igazi dínókból vannak. Egy falatka elkészítéséhez egy negyed kölyökdínó kell. Az éttermek mögött titkos dinó ölőhelyek vannak. És ezek a helyek hangszigeteltek, mint Ádám szobája. Ezt is megtudtam. Mivel dobol a szülei hagngszigeteltre csinálták a szobáját, hogy ne zavarja őket gyakorlás közben. És van egy húga is és nagyon szereti az apját. Én meséltem neki a bátyámról. Szerintem el lehet képzelni mit mondtam róla és, hogy ő hogy helyeselt mindig. Azt hittem, hogy le esik a feje, ha tovább kell így bólogatnia, ezért abba is hagytam a történetemet róla.
- Szerintem nekem lassan mennem kéne, mert egy haveromhoz megyek át aludni meg minden és időben oda kéne érnem. – mondtam, mikor megláttam az órán, hogy hat óra van.
- Jólvan! Akkor nem tartalak fel, majd még beszélünk máskor is. – mondta és kimentünk az épület elé.
- Akkor szia! – köszönt el. De én ekkor összegyűjtöttem minden bátorságomat és megfogtam a kezét. Aztán közelebb hajoltam hozzá és fülig vörösödtem. Majd lassan megcsókoltam és ő ekkor egy hirtelen mozdulattal átkarolt és a lehető legközelebb húzott magához. Talán csak arra várt, hogy ma én tegyem meg, amit ő már megtett volna ezen a délutánon legalább ezerszer.
- Elkísérlek egy darabig, ha nem bánod. – mondta és megfogta a kezemet. Mivel még nem vagyok egészen magamnál könnyen beleegyeztem. Így sétáltunk kézenfogva egy egészen nag darabig, ahol megálltunk.
- Holnap találkozunk az iskolában? – kérdeztem.
- Természetesen! Majd egyik szünetben lemegyek.
- Oké. Akkor majd kint várlak az ajtó előtt.
- Jól van. Jó szórakozást és akkor szia holnap! – köszönt el és most már végleg haza felé vette az irányt, ahogyan én is, nehogy berágjon rám Huni…