10. fejezet

A Pink már csak ilyen

Nagyon jó érzés, hogy a sarkamra álltam, illetve majdnem Ádám lábára és megcsókoltam. Ezzel felbátorítottam szerintem és talán megadtam a „jelet” arra, hogy szabad a pálya, mert viszonzom az érzéseit. Jó volt vele kézenfogva sétálni az utcán és ami meglepett az az, hogy nem is zavart, ha megnéztek a járókelők. Persze teljesen eláztunk mind a ketten, sőt Ádámnak még plusz utat is kell megtennie. Persze azért én sem mardok ki a jóból, mert mág vissza is kell mennem Hunihoz, ugyanis már haza értem. Máté persze, ott van ahol hagytam . Nem csoda, hisz most csak a hűtőig kell felemelnie a seggét a székről. Vajon mit csinál? Nincs  nyál tenger. Ú, de nem is érdekel és inkább meg se nézem. Összeszedem a cuccomat és már itthon sem vagyok. Milyen jó lesz újra Hunival! Már egy hete nem aludtam náluk. De tényleg sietnem kéne, mert az sem tetszett neki, hogy olyan későn megyek át. Összecuccoltam és elindultam hozzájuk. Hát az eső csak azért sem állna ám el! Minek is? Végülis csak nekem keseríti meg a napomat…Hülye időapó! Múltkor láttam a Charlie és a csokigyárat, amiben voltak az Umalumpák. El is képzeltam, ahogy összegyűlnek az esőben, táncra perdülnek és közben siralmas, de vicces dalt énekelnek. Kis törpe izék esernyővel a kezükben, jajj de jó! Meg is érkeztem Huniékhoz. Mámmá Miá, de jó itt bent lenni!  Semmi nedves hülyeség, ami két perc alatt szétbarmolja a frizurámat, ami mellesleg most csöpög a víztől. Igen jól nézhetek ki.
- Jónapot! – köszöntem illedelmesen Huni apjának, mikor ajtót nyitott.
- Szia Take-kun! – köszönt vissza mosolyogva. Huninak nagyon kedves apja van. Egyedül neveli őket, mert az anyjuk lelépett. Nem minden férfi teljesítené ilyen jól ezt a posztot.
- Take- kun! Szevasz! – jött ki végre haverom is a szobájából.
-Hali! – köszöntem és becuccoltam hozzá. Szeretek Huninál lenni, mert nem unatkozom és jó társaság.
- Jól eláztál! Olyan vagy mint az ázott kutya! – nevette Huni.
- Nagyon vicces!
- Az is! – nevetett tovább és leült a székére.
- De ugye a szagom nem olyan? – rémüldöztem és elkezdtem szaglászni magamat.
- Na ne szimatolj, mert tényleg olyan vagy így mint egy ázott kutya. – intett helyre, majd felállt.
- Na mit csináljunk? Van itt tévé, amit lefejelhetsz vagy kábelek, amikben hanyatt eshetsz és még csipsz is van, amit kibroríthatsz. – mutatott körbe.
-Tudom mi hol van és mindjárt lefejelsz te is valamit! – fenyegettem és kikaptam a kezéből a csipszet, amit ott rázogatott.
- Hé fiúk! Ne csipszet vacsorázzatok! Gyertek ki enni! – kiáltott be Huni apja a konyhából, mikor meghallotta a zacskó zörgését. Finom illatok szállíngóznak a lakásban fel és alá. Gondolom melegszendvics vagy olyasmi lehet. Szeretem a melegszendvicset. A finom ráolvasztott sajt láttán összefolyik a nyál a számban. De csak rá kell gondolnom és megtudnék veszni azért, hogy újra megízlelhessem. De a  kedvencem akkor is,a sajtburger.
- Jólvan apu! Megyünk már! – futott ki éhes haverom a szobából. És engem itt hagy? Életveszélyben lennék és feliáltanának, hogy kaja, ő ott is hagyna. Mérget vennék rá.  Na futás, mert elfogy a fincsi melegszenya! Leültünk mindannyian az asztalhoz és megvacsoráztunk. Na hát ha Huni apja valamit tud, akkor az a melegszendvics elkészítése. Nekem nagyon ízlik.
- Finom lett! Köszönöm a vacsorát!- álltam fel az asztaltól. Mivel tele volt a szája csak bólintott egyet. Hát nem mostanában ültem így együtt a családommal.Nem is szoktunk igazán csak nagyon ritkán. De nem is baj, mert hujújj mi lenne, akkor ha minden nap együtt ennénk. Miután bementem a szobába, Huni is felállt az asztaltól. Bejött ő is és tettük a dolgunkat. Kinyitottunk egy csipszet, majd nekiálltunk játszani. Most nem kellett felállni így a tévét sem fejeltem le. Büszke vagyok magamra.
- Ki megy előbb fürdeni? – kérdezte Huni.
- Mindeggy! – mondtam neki és elővettem a tisztasági csomagomat.
- Menj te! Mégiscsak te vagy a vendég! – engedett előre huni.
- Jólvan, akkor leszek én az első áldozat. – mondtam. Míly önfeláldozó lettem hirtelen! Most át is adom magamat a víznek, ami majd tetőtől talpig tisztává varázsol. Ó, míly nagy kín lesz ez nekem! A hajamat is megmosom, mert elég ramatyul áll és nem maradhat így. Fürdés közben elgondllkodtam azon, hogy a Máté miért is ilyen gonosz velem? Bár én sem vagyo más , de olyan utálatos! De egy ekkora barmon minek is gondolkodom? Inkább végzem a dolgomat és kihasználom az időt, amit nélküle tölthetek. A rózsaszín piszomámat hoztam, aminek Huni nagyon fog örülni. Mázlista vagyok, ha beenged a szobájába. De reménykedni azt szabad.
- Te rózsaszínben vagy ilyenkor is? – háborodott fel Huni és a fejét fogva tetőtől talpig átvizsgált.
- Nem dehogy! Színvak vagy, engedj csak tovább! – tértem ki előle. De ő utánam nyúlt.
- Mi az aranyszabály? – kérdezte.
- Nem megy be senki rózsaszínben a szobádba…
- Pontosan! - helyeselt és elengedte a karomat.
- De már párszor kivételeztél. Nem lehetne most is?
- Nem!!! . ordított. – És amúgy meg olyankor nem aludtál a szobámban. – folytatta.
- Apa! Nekem is kell egy ilyen pizsoma! – muatott rám Huni kishúga, mire kedves barátom elnevette magát.
- Na jó! Mázlid van, mert most az egyszer beengedlek. – nevette és elment fürdeni. Gyorsan végzi el ezt a nekem tizenöt perces tevékenységet.
- Haha! Nagyon vicces. – csoszogtam be a szobába. Miért kell ennek ilyen pink gyűlölőnek lennie? Hú az eszem megáll. Huni tesója pedig jött utánam.
- Mit szeretnél? – kérdeztem, amikor odafordultam.
- Pizsomát! – válaszolta megbabonázva. Olyan volt tisztára mint egy zombi.
- Jó akkor most menj és vegyél fel egyet. – mondtam és leültem az ágyra. De a kölyök csak azért is jött utánam.
- Mit akarsz? – kérdeztem mérgesebben. Most már tényleg idegesít, hogy követ. Mit akar ez tőlem?
- Pizsomát! – mondta, de indulatosabban mint az előbb.
- Mondtam, hogy akkor vegyél fel egyet! – mutattam az ajtó felé.  
- De nekem nem az kell!! – nyávogta. Na jó ez az amit nagyon nem szeretek. Nyávogás. Fújj, kiráz a hideg, ha már csak a szóra is gondolok. Semmi értelme a nyávogásnak. Utálom, mint a bűnt. Nekem csak ne nyávogjon senki. Ádám nem undorodik jobban a csúnya beszédtől, mint én a nyávogástól.
- De ez az enyém. Menj szépen és vedd fel a tiédet! – embereltem meg magam.
- Én azt akarom! Nem kell másik! – vetette magát a pizsomámra, ami meg rajtam volt.
- ÁÁ!! Huni! Segíts már! – kiáltottam a már hősiesen felém futó haveromnak.
- Hát ez jó! – állt meg röhögve mellettem.
- Te mit vihogsz ott? Inkább szedd le rólam a húgodat, oké? – förmedtem rá, miközben azzal a kis akaratos izével viaskodtam. Hát a pink már csak ilyen…
- Jól van már, csak egy kicsit kiélveztem a pillanatot. – szedte le rólam a kis aranyost. Rendbeszedtem magamat, aztán meg beugrodtam az ágy mögé, mert Huni letette a vérengző kislányt. Fogai villogtak a  fényben és a szemei összeszűkülve meredtek rám. Vagy csak mosolygott, nem tudom.
- Nem, nem kapod meg, ne is nézd! – mutattam rá.
- Azt te csak hiszed kisapám! – nevetett fel és elindult felém, mire én felugrottam. Ő mondja nekem, hog kisapám?
- Hagyj békén! – mondtam, de mintha egy kicsit elcsuklott volna a hangom. Elrugaszkodtam a földtől és ráhuppantam az ágyra onnan pedig a másik oldalára, miközben a kislány elért az én előző tartózkodási helyemre.
- Úgyis elkaplak és a pizsid az enyém lesz! – mutatott rám, mire elkezdett rohanni felém.
- Segítség! – ordítóttam el magamat és kifutottam a konyhába.
- Gyere vissza! – hallatszott a kis vékony hang még mindig a szobából. Én elbújtam az asztal mögött. Gyors léptek haladtak felém és megálltak az asztal előtt. Mire én felálltam és bedugtam a kezemet a plóm alá.
- Fegyver van nálam és nem félek használni! – kiáltottam és komoly arcot próbáltam vágni. Erre Huni is kiért a szobából és alig bírta visszatartani a nevetést, nehogy elrontsa eme drámai jelenetet.
- Az nem is pisztoly! – legyintett.
- De…igen az! – nyökögtem.
- Nem is! – makacsolta meg magát és összefonta a két kezét, mint valami profi. Tuti, hogy már több ezer rózsaszín pizsomát lopkodott össze és több ezer pink fan búsul otthon kedvenc pizsijétől megfosztva. De én nem hagyom magam! Megvédem becsesz öltözékemet és letöröm apró ellenségem szarvát!   
- Add ide azt a pizsomát! – toporzákolt.
- Ebből aztán nm eszel! – mondtam és elpuffantottam fegyveremet. Micsoda? Elpuffantottam? He? Nini! Ott integet Huni egy mű pisztollyal. Á már értem! Szimuláljuk a lövéseket.
- Apa!!! – sikított a kisember és elkezdett szaladni apja szobája felé.
- Látod? A pinkisten mindnekit legyőz! – veregettem a mellkasom.
- Na azért benne volt az én kezem is punkisten. – jött oda hozzám Huni kezében a megmentőmet lóbálva.
- Nem punkisten! Pinkisten és amúgy meg nélküled is sikerült volna Mr. Cserben hagyom a haveromat.-fordultam tőle el.
- Hé segítettem nem?
- Ha nem lesz az a csodás ötletem, akkor még mindig ott röhögnél a falat támasztva.
- Jó, tényleg csak mázli volt, de az a lényeg, hogy megmenekültél. – ismerte be, mire én felé fordultam.
- Én győzelmet arattam! Nem elmenekültem. – emeltem fel a hangomat.
- Irány az ágy, fiúk! – ordított ki Huni apja, mire mi ijedt arckifejezéssel rohantunk vissza  a szobába.
- A nyávogást csak apád tudja felül múlni. Valami szörnyen ijesztő tud néha lenni. – ültem le az ágyra.
- Nekem mondod? Én tizenöt éve vele élek. – kapcsolta le a villanyt.
- Az már igaz! – helyeseltem és elterültem az ágyon.
- Na nem! Szerinted minek ágyaztam meg a földön?  - háborodott fel Huni.
-Ne már! Azt hittem legalább ma én feküdhetek fent! – nyekeregtem. Majd odajött és lelökött.
- Mindig lent alszunk és ez nem változik! – lökött még a földön is arrébb.
- Igazán megkérhettél volna, hogy menjek arrébb. – morcoskodtam.
- De haver! Az nem lett volna ilyen mulattató.
- Nem mulattál te már ma eleget rajtam?
- De, talán mostmár igen, bár ki tudja mi lesz még az este. – kuncogott.
- Lehettőleg ma ne a számban kössön ki a lábad! – figyelmeztettem és betakaróztam.
- Minden erőmmel erre fogok összpontosítani. – takarózott be ő is. Még beszélgettünk egy ideig, aztán én bealudtam. Eléggé elfáradtam, úgyhogy meg lehet érteni. Végig sétáltam a plázán többször is és a számat is jártattam eleget, mert azért Ádám nem az a pletykás és szómenős fajta.De azért néha ő is kinyitja a száját. És ez alatt nem a csókot értem. Arra keltem, hogy Huni a karjaiban tart.
- Huni? – nyitottam ki a szemem.
- Bocsi! – vigyorgott.
- Mit szeretnél? Most azt nem lehet álmos vagyok.
- Hülye! – engedett el és bevertem a fejemet.
- Hú ez fájt! – ültem fel a buksimat dörzsölgetve.
- Tudod, arra keltem, hogy a hátamon fekszel és megpróbáltalak úgy leszedni magamról, hogy ne kelj fel. – magyarázkodott.
- Ó pedig már azt hittem, megint leakarsz támadni. – ültem mellé törökülésbe és a vállára tettem a kezemet.
- Take-kun szállj le rólam és azt többet ne említsd!- csapta le a kezemet és fölpattant a helyéről.