O_O  Huni vallomása O_O

- Huni! Már fél nyolc! Elkések a suliból! - ugrottam fel a földről, mintha csak én járnék iskolába. Neki is feltűnt, hogy egyesszámban beszéltem és elég hülyén nézett rám.
- Úgyértem...elkésünk. - húztam ki magam a pácból.
- Igen...Biztosan félremondtad. De ne parázz! Ma nincs első óránk! Nem emlékszel? - nevette. Tuti mulatságosnak tartja, hogy mennyire beijedtem. De most komolyan. Mi lett volna, ha mégis van? Én nem vagyok képes negyedóra alatt felöltözni és a hajamat belőni. Lehetetlen, főleg, hogy nekem a hajamat rendbetenni minimum tíz perc, ha nem több. Aztán még ott van a ruha válsztás és a többi. De azért most nagy kő esett le a szívemről.
- Na szedd össze magad haver és kelj fel a földről. - szólt rám Huni, ugyanis időközben a földre huppantam megkönnyebbülésemben.
- Jól van már! Te meg csinálj reggelit! Éhes vagyok. - simogattam a hasam már a két lábamon állva.
- Jól van édesem! - szögdelt ki a szobából Huni mami, de az ajtóból még visszafordult és megrebegtette a szempilláit. Na jó! Nekem ez egy reggelre sok. Ez tényleg csajt játszik? Most tényleg a nők után futkosó srác rebegtette a szempilláit rám a pinkmániás pinkistenre?
- Huni beteg vagy? - szóltam, utána ijedten - Kezdek aggódni érted! - folytattam miközben előkotortam a táskámból egy felsőt.
- Inkább aggódj az alvás zavarod miatt! - szólt vissza. Na azért! Kezd egyre Hunisabb lenni.
- Itt a kaja amúgy! Siess mert én is szeretnék felöltözni! - szólt a konyhából.
- Jól van na! Megyek már!
- Ki ne gyere hé! Segíts kiválasztani, hogy miben menjek! - tolt vissza a szobába.
- Ezt nem mondod komolyan! Hát mi vagyok én? - álltam a szekrénye mellé.
- Na látod ez jókérdés! - mért végig a szemével. Ez igen jól esett. Hát így kell bánni a pinkistennel?
- Kössz... Na vedd fel azt, meg azt és azt is! - mutattam rá néhány ruhára csak úgy találomból. Persze ezt szemmel láthatólag Huni nem igen díjazza.
- Jólva na! Mondjuk akkor vedd fel ezt a farmert ni! - vettem ki a számomra legszebbet.
- Oké. - vette ki a kezemből és azt hiszem most már tetszik neki a dolog.
- És ezt a felsőt, meg itt van hozzá egy pulcsi is. Ez illik a nadrágodhoz és szerintem megy a pólóhoz is.- nyújtottam oda neki a ruhákat.
- Köszönöm! De tényleg! - vette el vigyorogva a másik két ruhadarabot is.
- Semmiség! Na és most vedd fel ezeket, aztán engem ilyenekkel már ne zaklass! - csuktam be magam mögött az ajtót. És most irány kajálni! Na ez is az egyik dolog, ami miatt szeretek itt lenni. Itt a reggeli mindig a kedvenc műzlim.
- Jó étvágyat! - ült le mellém Huni.
- Kössz, neked is! - bólintottam és megreggeliztünk.
- Te! Jó lenne, ha megcsinálnád a hajadat, mert...- kuncogott, anélkül, hogy befejezte volna a mondatát.
- Neked sem ártana! - álltam fel az asztaltól és előkotortam a hajbizgentyűimet. És most varázsolni fogok! Szépen megcsinálom pinkisteni frizurámat. Vajon Ádám szereti az eper illatot? Ezen még nem is gondolkoztam. Lehet, hogy utálja magát a gyümölcsöt is, csak nem mer szólni. Valahogy megkéne tudnom...
- Gyere már ki! Nem vagy te kiskirálynő! - dörömbölt az ajtón Huni.
- Hagyjál már! Még csak..-néztem az órámra. Már tíz perce itt állok? Észre sem vettem. Nem csoda, hogy már itt dühöng az ajtó előtt.
- Jólvan! Mindjárt kész vagyok! Nyugalom!
- Remélem is! - dőlt neki az ajtónak.
- És az utolsó simítás! - mondtam hangosan mire hallhatóan Huni arrébb állt az ajtótól.
- Nem mégsem várj még! - mondtam.
- Haver! Told ki a segged az ajtón! - ordított fel Huni.
- Hé csak vicceltem! Kész vagyok. - nevettem és kinyitottam félénken az ajtót.
- Na! Ne nézz már így! - ugrottam ki a fürdőből és elhúztam a cuccaimmal a "hamarosan gyilkosom" szobájába. Miután összepakoltam kiültem a konyhába az iskolatáskmmal.
- Na mehetünk? - állt elém Huni is egy pár percel később.
- Aha! - pattantam fel a székről.
- Várjunk csak! - állítottam meg Hunit.
- Mi történt? - fordult felém.
- Te megfésülködtél és rendbe raktad a hajad? - csodálkoztam.
- Na hagyjál békén! - vette fel a cipőjét.
- Jólvan na! De ez meglepő volt. Persze klassz! Ne érts félre! - nyúltam én is a cipőmért.
- Oké. Ejtsük a témát! - vette fel a kabátját és kinyitotta az ajtót.
- Oké! - mosolyogtam és kiléptünk a házból.
- Had én zárjam be az ajtót! - kérleltem.
- Miért? - kérdezte tágra nyílt szemekkel.
- Hát csak úgy.
- Zárd. - adta oda a kulcsot. Tök jó! Még soha nem zártam be Huniék ajtaját. Most sem tudom, hogy ez miért jó, de klassz.
- Hát ez meg milyen ajtó? Alig lehet bezárni. - panaszkodtam. Nem tudom elfordítani rendesen a kulcsot.
- Kinyitni nehezebb. - jött vissza a lépcsőről Huni. Nemár, hogy nem tudom bezárni az ajtót.
- Na add ide! Bezárom én. - nyólt a kulcsért.
- Nem! Én zárom be! - kaptam el a kezem és makacs képpel bámultam rá.
- Hát jó! De ha elkésünk a suliból, akkor én felajánlottam a segítségemet. - hátrált.
- Nem érdekel! Ezt az ajtót most én zárom be! - kezdtem megint neki az ajtó zárásnak.
- Már tíz perce zárod azt az ajtót haver! Én elindulok, ha nem adod át a kulcsot! - szólt rám Huni.
- Ha elmész, akkor ki fogja bezárni az ajtót, ha nekem nem sikerül?
- Ez igaz. De akkor meg miért nem adod oda azt a kulcsot? - állt mellém ismét és a kezét nyújtotta.
- Mert nem hagyom, hogy kifgjon rajtam egy ajtó! - mondtam ügyet sem vetve a kezére.
- Istenem Take-kun! Add már ide azt a kulcsot és menjünk!
- Nem adom és kész! - makacsoltam meg magam. Mire ő arrébb lökött és kikapta a kezemből a kulcsot. Gyorsan bezárta az ajtót és elkezdett rohanni a lépcsőn lefelé.
- Na mi az? Te nem jössz? - nevette.
- Dehogynem! - keltem fel a földről és a nyomába eredtem. Jól elrohant... Nem értem. Hogyan tudta ilyen gyorsan bezárni azt az ajtót? De mindeggy is! Legközelebb már nekem is sikerülni fog és akkor majd csak úgy néz! Tátva fog maradni a szája, az biztos!
- Hé! - kiáltott és visszarántott a táskámon keresztül.
- Ne rohanj annyira! - folytatta. Így könnyű ám elkapni a másikat! Elbújik a fal másik oldalán, aztán jól visszaránt. Szép kis dolog mondhatom.
- Mi van már? - szedtem magam rendbe.
- Csak megfogtalak, hogy el ne szaladj nélkülem. - nevetett, miközben én kifújtam magam. Sok már nekem ez a hat emelet.
- Na menjünk, mert őfelsége elkésik az iskolából. - intett és útnak indult.
- Én nem vagyok őfelsége! Hagyjál békén! - szóltam rá. Mi az, hogy őfelsége? Hát az eszem megáll! Csak mert tizenöt percig tart a hajamat rendbe szedni és reggelit kérek?
- Hát jó! Akkor békén hagylak! - mondta és csendben jött mellettem. Most ez nem fog megszólalni? Jólvan. Legalább nyugtom lesz tőle.
- Te! Szólalj már meg! - löktem meg egy pár percel később. Csak nem szól vissza. Jó! Akkor én sem szólok hozzá!
- Huni ne csináld már! - löktem meg ismét. Én ezt nem bírom így ki! Unalmas...
- Ne löködj már! Te akartad, hogy békén hagyjalak! - szólt rám, mikor már ötödszörre löktem belé.
- Nem így értettem...- magyarázkodtam.
- Te! Mi lenne, ha ma elmennénk deszkázni? - adta a csodás ötletet.
- Tessék! Eddig meg se szólalsz, most meg már deszkázni akarsz menni!
- Te mondtad, hogy hagyjalak békén!
- Nem értelek én téged. - mondtam. De most őszintén! Ki érti meg Hunit?
- Én sem téged! - mondta.
- Kitaláltam mi leszek, ha nagy leszek! - jelentettem ki.
- Elég nagy vagy te már! Ne nőlj tovább! - legyintett.
- Nem úgy értettem! Ha felnövök! Minek értesz te mindent félre? - elegem van...Kikészültem.
- Te mondasz mindent félreérthetően. - válaszolta. Ha tényleg úgy beszélek, akkor...remélem, hogy Ádámnak nem mondtam semmi félreérthetőt.
- Na de mi is leszel? - kérdezte.
- Ja igen. Hunimester leszek! - jelentettem be.
- Na ne már! Huni lesz a neved? De miben leszel te mester? - mondta és úgy nézett, mintha teljességgel lehetetlen lenne az, hogy én valamiben is jó legyek, sőt egyenesen mester.
- Hát te nem vagy normális. - kaptam a fejemhez.
- Már megint miért? - értetlenkedett.
- Mert miért ne! Nem lesz Huni a nevem! - válaszoltam.
- Hát akkor?
- Én maradok Take-kun! Figyelj elmagyarázom!
- Jó. Mond! - mondta. Nem hiszem, hogy megérti, de megpróbálom.
- Szóval. Van deszka mester vagy jogász. Mivel a Huniász nem hangzik jól, inkább a deszkamesteres verziót használom így én Hunimester leszek.
- Értem már! Tehát akkor te érteni fogsz a Hunikhoz és nem is kicsit. Mint a deszkás a deszkához vagy deszkázáshoz. - vágott a szavamba. Na ezt sem szeretem.
- Hát felfogtad!
- Igen. De ugye tudod, hogy ez rohatt nagy hülyeség?! - adta tudomásomra.
- Te meg ugye azt tudod, hogy egy nagy álmomat tiportad agyon? Tudod, nekem egy percbe telt felépíteni ezt a célt, te meg pár másodperc alatt eltiportad! Hát milyen barát vagy te? - színleltem sírást.
- Bocsi haver! - veregetett vállon.- Most kárpótlásul elárulom, hogy én mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. - ajánlotta fel eme becses titkot.
- Mi szeretnél lenni? - néztem rá. Csak nehogy azt mondja pornósztár. A bátyám ezzel szekálna egész nap és Hunis videókat mutogatna. Kikötözne és nem engedne el, míg meg nem nézek egyet és aztán az egész gyűjteményét megmutogatná. Egész életemben ott ülhetnék és azokat nézhetném. Meg aztán ki tudja miket nem csinálna a videók közben...
- Hát én...tudod...király szeretnék lenni. - vallotta be.
- Hogy mi? - álltam meg.
- Király. Tudod! Én vezethetnék egy egész országot és minden úgy lenne, ahogy én szeretném. Huni the King! - mondta komolyan. És akkor még az én leendő foglalkozásom a hülyeség...

11. fejezet