12. fejzet

Nem és végül mégis

Idő közben elértük a suli ajtaját. Hogy én mennyire nem szeretnék ezen most belépni. És ma fizikám is lesz. Csodálatos! Utálom a fizikát, mint a bűnt. Isteni nap lesz ez, előre érzem.
- Huni király! – engedtem előre Hunit. Elég fura fejet vágott. Mintha nem emlékezne, hogy az előbb épp mit osztott meg velem.
- Na ne hülyéskedj haver! – lökött meg. Ennek meg mi baja?
- Hmm. Király, mi? – suhant el mellettünk egy karcsú lány, aki csalogató mosolyt varázsolt az arcára és szempillái mögül Hunira tekintett. Szép hangja volt és mi csak álltunk az ajtóban.
- Ez furcsa volt. – törtem meg a csendet egy kis idő elteltével. 
- Hé mi bajod? – löktem meg Hunit. Már rég nincs ott az a lány, ez meg mit néz?
- Te ezen csodálkozol? – kérdezte meg magabiztosan.
- Hogy ne csodálkoznék azon, hogy egy lány így néz rád! – mondtam. Milyen egoista lett hirtelen. Azthiszem valami önbizalom növelőt szedett be a reggelihez.
- Én inkább próbálnám megszokni a helyedben! – mondta miközben az osztály felé haladtunk. 
- Ez csak egy lány volt Huni. – világosítottam fel.
- Nem hinném. – jelentette ki és az egyik ajtó felé mutatott. Na tessék! Segítek egy kicsit Huninak és a lányok máris őt nézik. Mi lesz, ha holnap elmegy a fodrászhoz? Nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de jó lenne, ha elcsesznék a haját. Nem szeretem, ha ennyien figyelnek.
- Kellett nekem megcsillogtatni a tehetségemet. Nézd meg mit csináltam belőled! – mértem végig Hunit. 
- Na ne akard  bemesélni, hogy ez mind a te érdemed!
- Miért akkor ki másé lenne? – sértődtem meg.
- Hát nem csak a tiéd az tuti. Ha rád bíztam volna magam  teljesen, akkor most rózsaszín felsőben és tütüben szaladgálnék itt a folyosón.
- Héé! – szóltam rá.
- Ja és a koronát ki ne felejtsem! – csapott a fejemre és bement az ajtón.  Na ehez inkább nem fűzök semmit, mert az hangos és csúnya lenne. Ádám pedig nem szereti, ha káromkodik a másik. De ezt muszáj!
- Köcsög vagy Huni! Inkább köszönnéd meg! – szóltam utána és már mind a ketten az osztályban álltunk.
- Az már megvolt. – mondta és az osztály engem nézett. Hát ez baromi jó. Tuti elpirultam. Inkább elkullogok a padomhoz és fel sem kelek onnan egész nap. Ma igen nagy közönségem van a napi egy emberhez képest.
- Kössz Huni! – ültem le a megtestesült egoizmus mellé.
- Boccs. – nyögte. Azt hiszem túlságosan is belejött már most ebbe a „tuti srác vagyok” témába. Mintha mindig is tudta volna, hogy hogyan kell ilyenné válni, csak kellett neki egy löket. És azt hiszem ez a löket én voltam. Na tessék! Ennek is én vagyok az okozója. Magam alatt vágom a fát. Hogy én mekkora idióta vagyok!
- Te! – szólalt meg Huni, mintha mi sem történt volna.
- Mi van? – kérdeztem vissza és felé fordultam.
- Szerinted ki volt az a csaj? – érdeklődött.
- Honnan tudjam? – fordultam vissza és lejjebb csúsztam a padban.
- Na de most klomolyan. Nem ismered? – kérdezte fellelkesedve.
- Nem nem ismerem és ha engem kérdezel, akkor tuti lefizették. – válaszoltam.
- Kössz haver! Ezzel aztán jól letörtél! – mondta és visszafordult ő is. Jó talán egy kicsit túlzásba estem, de ő sem volt kíméletes.
- Csak vicceltem. Szerintem a csajnak megtetszettél és talán utána nézhetnél, hogy ki is ő. – fordultam felé.
- Komolyan mondod? – kérdezte.
- Még jóhogy! Hisz egy ilyen sráchoz mint te nem kell lefizetni senkit.
- Na ne essünk túlzásokba. – legyintett.
- Komolyan mondom, hisz én alkottalak, nem lehetsz olyan rossz. – nevettem.
- Take-kun! – csapott le Huni.
- Milyen menő lett valaki! – ment el mellettünk egy osztálytársunk, akiről azt hittük, hogy nem is észlelte még a létezésünket.
- Na jó! Nekem ebből lassan elegem lesz! – jelentettem ki és elbújtam a fizika könyvem mögött.
- Nekem tetszik, de te azt hiszem te beteg vagy! – tette a kezét a fejemre.
- Miből gondolod?
- A fizika könyvedet olvasod épp. – adta tudomásomra.
- Fújj, dehogy! – dobtam le a könyvem és a pulcsimhoz dörzsöltem a kezem.  Ekkor be is csengettek. A fizika óra rémálom volt. A tanárt nem bírom és magát a tárgyat sem. Bárcsak eltűnne a fizika a Föld színéről és soha nem is térne vissza. Bár akkor sok dolog nem lenne, ami megint csak rossz. Valahogy el kéne érnem, hogy felmentést kapjak fizikából.  A harmadik óra után Ádám lejött az osztályhoz megint.
- Na én mentem a mosdóba. – szóltam Huninak.
- Felőlem aztán…- mondta és olvasta tovább a törit. Jó is lesz ez így, addig amíg nem kezdi el érdekelni, hogy hova tűnök el mindig.
- Szia! – köszönt Ádám. Úgy szeretem a hangját. És ma még frissebbnek tűnik mint általában. Ezt vajon hogy csinálja?
- Hali! – köszöntem vissza. Na és ma hol szeretne találkozni?
- Ma annyira elmennék sütit enni egy cukrászdába! Mit szólsz hozzá? – jelentettem be. Lehet, hogy ez egy kicsit rámenős volt? Elég fura fejet vág. Talán mást tervezett vagy nem is szereti a sütit.
- Hát..tudod. – szólalt meg. Na most valamit elrontottam.
- Ha nem suzeretnél cukrászdába menni, akkor megmondhatod. – mondtam, mikor megint megállt.
- Nem ez a gond. – rázta a fejét és pulcsija ujját markolászta. Valamit nagyon szeretne elmondani, látom rajta.
- Hát akkor? – kérdeztem. Csak azt ne mondja, hogy ma nem tudunk találkozni! Csak azt ne!
- Hát, holnapra sokat kell tanulnom és így nem tudunk találkozni. De holnap már igen és akkor majd elviszlek a cukrászdába kárpótlásul. – nyögte ki és látszik az arcán, hogy tényleg nagyon sajnálja. Gratulálok magamnak, ma tényleg nagyon blszerencsés vagyok. Mindneképp az történik, amit nagyon nem szeretnék. Ezek szerint, akkor tanulnom kéne törire és kémiára is, mert nem szeretnék felelni.
- Semmi baj, tényleg! Majd holnap elmegyünk valahová és nem muszáj a cukrászdába, ha nem szeretnél oda menni. – mondtam, mire megfogta a kezeim és közelebb állt.
- De biztosan nem haragszol? – nézett mélyen a szemembe. Már hogyan lehetne haragudni egy ilyen fiúra? Na de szedd össze magad Take-kun!
- Dehogy! Megértem a helyzeted és jó lesz holnap is. – válaszoltam. Ő elengedte a kezeimet. Gondolom nem szeretne kínos helyzetbe hozni. Milyen kedves.
- Akkor majd holnap. De szerintem fent leszek msn-en is, ha kellek. – mondta és kacsintott egyet.
- Oké. – bólintottam.
- Akkor szia Take-kun! – köszönt. Imádom, ha kimondja a nevem.
- Hali! – köszöntem vissza és irány törit tanulni! Mikor bejött a tanár nagyon izgultam, de aztán bejelentette, hogy ma nem felelünk, így ezt megúsztam. Aztán még eltelt két óra.  Szerencsére nem feleltem és nem is tűntek olyan lassúnak. Bár a szünetekben egy kicsit idegesítő volt, hogy Huni arról a lányról beszélt állandóan. Sőt, amikor kiment a mosdóba még meg is látta. Azt hiszem hosszú csajos napok elé nézünk.
- Te Huni! – szóltam rá az utolsó óra előtti szünetben.
- Miaz? – kérdezte, mikor lenyelt egy falatot a szendvicséből.
- Muszáj neked ráenned az egész asztalra? A saját feleden eszel, de az én felem is tiszta morzsa!
- Hagyjál már! – ette tovább a szendvicsét. Na jó nekem ennyi elég volt mára! Minek eszik rá az én oldalamra is?
- Nem hagylak! Minden tiszta morzsa! – panaszkodtam.
- Hát akkor takarítsd le! – vágott egy „ez tök egyértelmű” pofát.
- Nem takarítom! Nem én ettem rá az asztalra! – makacsoltam meg magam.
- Nem is tudnád letakarítani. – legyintett.
- Már hogyne tudnám? Mindenki le tud söpörni  egy asztalt. – hogy tud lenézni ennyire a legjobb haverom?
- Lesöpörni? Az tök egyszerű! Fgoadjunk, hogy a morzsákat egyenként úgyse tudnád leszedegetni! – mondta és megtörölte a száját.
- Azt hiszed? Hát akkor ezt nézd meg! – mondtam és elkezdtem a mutatóujjammal felszedegetni az apró kis kenyérmorzsákat. Nem gondolja komolyan, hogy egy ilyen kis piti feladatot nem tudok elvégezni. Megy ez nekem!
- Elmehetnél takarítónőnek! – röhögte Huni. Ez meg mit talál ennyire viccesnek? Ez egyáltalán nem az.
- Kössz Huni! – mondtam mire becsöngettek.
- Nesze haver így könnyebb! – söpörte le Mr. Ego a padot. Nem csak lenéz, de nem is hagyja, hogy bebizonyítsam, én nem vagyok béna. Biztosan fél, hogy pofára esett volna. Az utolsó óra is elrepült és aztán hazamentünk. Ma nem kérdezett rá, hogy menjünk-e deszkázni, amit furának is találtam. Ezek szerint holnap írunk vagy felelünk valamiből, amire tanulni kéne. Na de mindegy, majdcsak megtudom időben. Máté épp az asztalnál ült, amikor beléptem az ajtón. Nem köszönt, egy szót sem szólt hozzám, inkább tömte a fejét. Talán nem találta már nagyon  laktatónak a sört. Mondjuk ezt meg is értem. És rendet rakott a szobájában? Ez fura.
- Anyáék alőbb jönnek haza vagy mi? – kérdeztem, miközben bevittem a cuccomat a szobámba.
- Nem csak azért takarít az ember, mert a szüleinek nem tetszene a rendetlenség, kis köcsög. – válaszolta.
- Ja, akkor új csajt szereztél. – találgattam.
- Nem tök mindegy az neked, hogy én mit csinálok? Csak kitakarítottam. Nincs oka. – mondta és le is szálltunk erről a témáról. Miután ő elment az asztaltól én is ettem valami ebédnek mondhatót. De most, hogy ezzel is végeztem mit csináljak? Olvasni nem fogok, gitározni nincs kedvem, tanulásról szó sem lehet. Akkor már csak az msn jöhet szóba. Ez jó is lesz. Msn-ezni fogok. Talán már Mello is fent van és esetleg, de nem valószínű, hogy még Ádám is. Miközben bekapcsoltam a gépet kihúztam az asztal alól a deszkámat. Jelenleg kényelmesebb most deszka nélkül ülni a gép előtt. Hát ez most megállt a szék mellett. A táskám nem engedi tovább a másik oldalról valamilyen ruhadarab akadályozza a mozgásban. Jesszus, hány éves ez a póló vagy mi? Ja nem ez egy nadrág. Nem ez nem nadrág. Á fene tudja mi ez és a deszka is így marad, csak hanyatt ne vágódjak mikor felkelek. Á ez az! Fent van Mello!
- Hali! – köszöntem neki.
- Dzsa~ - köszönt vissza.
- Mizu? – kezdeményeztem. Rég beszélgettem már normálisan Melloval, pedig az Ádám előtt nem volt olyan délután, amikor ne társalogtam volna vele.
- Á semmi különös, azt csináltam, amit mindig. Tanultam és hülyéskedtem Rinnel, D’Jokal és Mattel. – válaszolta.
- Az klassz.
- És neked milyen napod volt? – kérdezett vissza.
- Egész jó. – válaszoltam.
- Hát ez már haladás, mert egy fizikás nap a szarnál kezdődik. Mi volt az, ami ennyire feljebb javította? – kérdezte. Hát igen. Mello ismer már eléggé.
- Hát..
- Csak azt ne mond, hogy az az emos dobott fel mert én menten leköpöm magam! – fenyegetőzött.
- Ne! Ne köpd le magad, de bizony ő volt.
- Sejtettem. Mit tudsz te szeretni egy emosban? Hiszen mielőtt talállkoztatok össze-vissza szidtad őket.
-Miért? Tavaly, meg utáltam a színeket és állandóan feketében jártam. 
- Ez mondjuk igaz. Na és ma mentek valahová? – kérdezte.
- Hát. Sajnos ma nem, mert tanulnia kell. De találd ki, hogy holnap hova megyünk! – írtam izgatottan.
- Csak azt ne mond, hogy az ágyba.. – írta. Ezt hogy tudja kinézni belőlem?
- Kedves, de nem. Holnap elmegyünk egy cukrászdába és fincsi sütiket fogok enni! Egy életre tele eszem magam! – határoztam el. Erre feljött Ádám is msn-re.
- Hajrá! Te szereted a sütit? – kérdezte.
- Igen, de várj egy kicsit, mert feljött msn-re.
- Az emos? – kérdezett vissza.
- Igen, de van ám neve is! – szóltam rá.
- Jól van na! – írta és rögtön köszöntem is egyet Ádámnak.
- Hali!
- Szia! – köszönt vissza.
- Na hogy állsz a tanulással? – kérdeztem meg.
- Hát nagyon jól. Már lassan végzek is. – válaszolta.
- Az tök jó!
- Hát, ha még nem terveztél semmit délutánra, akkor talán mégis el tudunk menni egy kicsit valahova, szünet ként. – írta. De klassz! Mégsem lesz Ádám mentes délután! Talán mégsem olyan szerencsétlen ez a nap.
- Hát, ha téged ez nem hátráltat a tanulásban, akkor mehetünk. –egyeztem bele.
- Engem nem. Már hamarosan végzek is. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan kész leszek. – írta. Hát ez nagyon jó.
- Akkor az klassz. Mikor szeretnél és hol találkozni? – tértem a lényegre, hisz nekem egy találka nem csak annyiból áll, hogy oda megyek és kész, hanem egy fél órás előkészülettel kezdődik.
- Szerintem, ha neked az úgy jó, akkor egy óra múlva találkozhatnánk a a parkban.
- Szerintem az nekem is jó lesz úgy.
- Akkor én még elmegyek egy kicsit tanulni, ott találkozunk. – írta.
- Jól van. Akkor ott.
- Oké. Szia! – köszönt el.
- Hali! – köszöntem el én is. Na akkor most már csak Melloval kell ezt megbeszélni, Biztos mérges lesz, hogy már megint az Ádámmal találkozok és emiatt hanyagolom.
- Na vagyok! – írtam.
- Végre! Már azt hittem, hogy elmentetek sírni egy sarokba. – írta ő is. Na ez máűr bunkó volt a javából.
- De Mello! Ne légy már ilyen! – szóltam rá.
- Jó. Boccs.
- Hát hogy mondjam…
- Sehogy! Írd. – szellemeskedett.
- Na komolyodj már meg!
- Én? – kérdezte.
- Igen te! – válaszoltam.
- Na jó ezt most ne firtassuk tovább, inkább írd le, hogy mit szeretnél! – zárta le a témát.
- Jó. Hát Ádám mégis el tud szabadulni a tanulás mellől, tehát hamarosan találkozunk is a parkban, úgyhogy nekem mennem kéne készülődni. – írtam le neki.
- Már megint lecserélsz az emosra? – háborodott fel.
- Én nem lecseréllek, csak most elmegyek egy kicsit. De majd jövök! – mentegetőztem.
- Ja persze… Na mindegy. Menj akkor. – törődött bele. Bár inkább csak nem akarta tovább húzni ezt a dolgot.
- De nagyon haragszol? – kérdeztem.
- Nem. – válaszolta, persze ez nem igaz.
- Akkor válassz! Pink vagy sötét?
- Pink. – válaszolta.
- Köszíí! De most már akkor megyek is. De tényleg beszélünk még éls bocsi!
- Semmi. De ajánlom, hogy visszagyere! – írta. Úgy látom már kezd egy kicsit megenyhülni.
- Tényleg sajnálom! Hali! – köszöntem el.
- Dzsa~ - köszönt el ő is. Jé Madagaszkáros link! Ez tök jó! Had nézzem! Imáom ezt a számot!
- Riszálom úgyis, úgyis! Riszálom úgyis úgyis! – énekeltem hangosan és próbáltam a széken riszálni.
- Riszálom! Úgyis! – kiáltottam el magam és leestem a székról a deszkára, ami persze most megmozdult és kicsúszott alólam. Akkorát estem, mint még soha.
- Azt hiszem kijelenthetem, hogy a a riszálás életveszélyes! – szólt át a Máté és jó hangosan röhögött egyet. Azt hiszem, ezt sem éneklem többet és Máté meg mehet a, de nem káromkodok. Felkapartam magam a földről és kikapcsoltam a gépet. Eléggé fáj a hátsóm, de menni fog ez! Na és most irány készülődni, mert  park már vár!