Ikebana

A hagyományos japán virágrendezés művészete.

Vallásos eredete a 8. századig nyúlik vissza. A monda szerint a szerzetesek
összeszedték a viharok által letört ágakat, gallyakat, virágokat és vízbe
helyezték, hogy a növények életét meghosszabbítsák. Díszül szolgáltak
szobraiknak, oltáraiknak is. A díszeknek neveket adtak, melyek az ikebana
ősei. A fiatal japán lányok nevelésének elengedhetetlen része volt az
ikebana művészetének elsajátítása. Az ikebana kompozíció a nyugati
virágkötészettől eltérően nem a tömeggel hat, hanem inkább az üres
terekkel dolgozik. Színekben visszafogott, kevés anyaggal próbál erős
kompozíciós hatást elérni. A szimmetria helyett inkább a kiegyensúlyozott
aszimmetriát alkalmazza, mellyel a természet teljességét szimbolizálja.
A teljesen kinyílt virágot ritkábban alkalmazza, főleg bimbót, rügyező,
vagy száraz ágat, száraz levelet alkamaz, az élet változását, és a
múlandóságot jelképezve.

A legősibb típusú elrendezés a grafikus hatású ág arányait veszi alapul,
mely meghatározza a kompozíció terét. Ez a tartóedény magasságának
és szélességének összegének másfélszerese, a szimmetriatengelytől
10°-15°-kal hajlik el. Ehhez kapcsolódik a földet szimbolizáló elhajló ág,
mely a szimmetriatengellyel 60°-75°-ot zár be. Kettőjük közé kerül a
szimmetritenygelytől 45°-os elhajlásban a az ég és a föld között cselekvő
ember jelképe. Ennek magassága a főág háromnegyede, míg a földet
szimbolizáló ág ennek háromnegyede. A közéjük helyezett levelek, virágok
a kompozíció alsó harmadában foglalnak helyet.

Ezt az elrendezést a későbbi formák vezérelvként fejlesztették tovább.
A legkorábbi stílus, a rikka buddhista templomok díszeként szolgált magas
vázákban, égbetörő kompozíciókkal. Az első komoly ikebana iskolát ebben
a stílusban hozták létre. Mikor az ikebana a 18. században a teaszertartások
részévé vált, az intimebb nageire stílus került előtérbe. A stílus egyszerűbb,
a szellem és a szépség összhangja válik fontossá. Ez a kinyílt virág és az
eldőlésből feltekintő bimbó párbeszéde. E kettőt ötvözi a 19. században
kialkított szeika stílus, mely ünnepélyességben nem ér fel a rikkával, de
gazdagabb, mint a nageire. Formájában már európai virágok is előbukkannak.

Az ikebana kompozíciók bronz-, kerámaia- vagy faedényben kapnak helyet.
Ezek is részesei a virágrendezésnek. A különböző dőlésszögeket biztosító
peckek itt kapnak helyet. A szögekkel vagy tűkkel rögzítő tárgy neve
kenzán, ezt teszik lapos edénybe vagy akár vázába.

Az ikebana-kompozíciót bárki elkészítheti. A lényeg a változékonyságon alapul,
egy-egy kompozíció ugyanis egy virág pótlásával hasznavehetetlen. Ez
alkotóját folyton arra ösztökéli, hogy újabb és újabb növényeket fedezzen
fel, ha korábban gyomnak is hitte őket. A növényeket tápláló vizet nehéz
cserélgetni, ezét gyakran tartósító sót tesznek bele vagy gyakran vágják
az alsó részeket, hogy minél tovább ékei legyenek a szobának. Valódi
művészeti értéket azonban komoly tanulások és gyakorlások árán lehet
elérni. Az ikebana stílusok mára már kevésbé szigorúak, de a valódi, tradicionális
művészetet végző mesterek gyakorlatilag már egy szál növény állásából is meg
tudják határozni, mely stílusban készült a kompozíció, ha azt egy másik mester
készítette. Egy mestermű komoly jelentésekkel bír, minden egyes növénynek
megvan a szimbolikus jelentése, mely nem csak a fajból, fajtából, de a nyílási
állapotból, a növények elhelyezéséből és egymáshoz viszonyulásukból is fakad.

forrás:wikipédia

bocsi, hogy ilyen hoszszú, de akit nérdekel, az elolvassa
(én pl elolvastam)

Hikaru