A csipsz, az átverés és a cikis dolgok hatalmában

-Hali! - integettem már jó messzről Ádámnak örömömben.
-Szia! - köszönt, majd visszaintegetett.
- Hmm. Mintha egy kicsit elpirultál volna. - méregettem tágra nyílt szemekkel, mikor odaértem. Egy kcsit csodálkotom is, mert Ádám nem szokott olyan gyakran ilyen élő jeleket adni magáról.
- Tényleg? Észre se vettem! - vakarta meg egy kicsit a fejét.
- Nem csoda, hisz nem látod magad tükör nélkül. - adtam tudámására azt a tényt, amit már remélhetőleg ő is tudott.
- Ez igaz! De hagyjuk is a témát. Mit csináltál eddig? - kérdezte.
- Nem tereled el a témát! Mitől jöttél zavarba? - faggattam.
- Látom nem hagysz békén. - jelentette ki.
- Ahogy mondod. Tehát ki vele!
- Tudod...ritkán integet már messziről nekem egy ilyen jó képű, aranyos és legfőképp szeretnivaló fiú. - magyarázta meg a dolgot csábosan Ádám, miközben egyre közelebb lépett és magához szorított.
- Na ne hülyéskedj! Ez baromság! Én rám egyik sem passzol! - mondtam, mikor az arcunk már csak pár miliméterre volt egymástól.
- Igaz! Te inkább lökött vagy! - mondta nevetve, majd mikor megszólaltam volna, Ádám szája belém folytotta a szót. Elindultunk a parkban egy irányba és közben beszélgettünk egyről, s másról. Mindig volt valami téma, amin csámcsogtunk egy jót, majd jött egy másik.
- Na és szeretsz sportolni? - kérdeztem.
- Nem. Nem igazán. - válaszolta Ádám.
- De miért? - kérdeztem ismét.
- Hát. A sport nem igazán az én műfajom. Nem szeretek annyira mozogni. A tesiórán megcsinálom, amit kell, de igazából nem nagyon jön be a dolog.
- Hogy lehet nem sportolni? - csodálkoztam.
- Egyszerűen, Takke.
- Takke? - néztem rá.
- Igen, Takke. Ha nem zavar, akkor ezentúl így foglak hívni. - mosolygott rám. Már, hogy mondhatnám azt egy ilyen szép mosoly után, hogy zavar?
- Nem, nem zavar. Nyugodtan. - egyeztem bele a Takke becenévbe, majd Ádám megfogta a kezem és így folytattuk a sétánkat. De mégsem lehet órákon keresztül csak körbe-körbe sétálgatni egy parkban, úgyhogy le ültünk Ádám kedvenc padjára. Mikor megcsókolt, legszívesebbben ki sem léptem volna az intimszférájából. Érdekes, hogy ilyen jól elbeszélgetünk. A témák csak úgy dőlnek belőlünk. Amikor a nap sugarai átszűrődnek a fákon és rásütnek Ádámra olyan melegséget érzek legbelül, mint amilyet ezelőtt soha. Szeretem nézni, ahogy beszél és mosolyog. El sem tudom képzelni, hogy mit éreznék, ha elöntené a szomorúság és ha a szája többé nem babonázna meg látványával.
- Hé Takke! Jól vagy? - dőlt közelebb hozzám Ádám.
- Mi? Ja, igen. Persze. - rázódtam ki gondolatmenetemből.
- Látom. - mondta - azt hiszem elbambultál. - folytatta nevetve.
- Bocsi! - vigyorogtam rá a fejemet vakarászva.
- Semmi baj. De menjünk is. - állt fel. (nem félreérteni)
- Rendben. Menjünk. - álltam fel én is (ezt sem) majd elindultunk szintén kézenfogva a kiindulópontunkra. Útközben csend volt és én csak bámultam Ádámot. Annyira jól érzem vele magamat, nem szeretnék még elbúcsúzni tőle.
- Láttam, hogy bámultál egészen idáig. Furán áll a hajam, vagy mi? - kérdezte, mikor megérkeztünk.
- Nem dehogy! Semmi ilyesmi! - beszéltem le a gondolatról.
- Akkor?
- Hát, talán csak útravalót gyűjtöttem. - vágtam rá a legnagyobb sületlenséget, amit eddig mondtam. Na jó, talán volt már ennél nagyobb is.
- Akkor jó! - mosolygott csábosan, majd a derekamnál fogva magához szorított, ahogy szokott és puha ajkai találkoztak az enyéimmel. Azt hiszem neki nagyon is tetszett az előbbi mondatom. De mintha a kezei lejjebb csúsztak volna. Na várjunk csak! ÁDÁM MEGFOGTA A FENEKEM?!?!
- Hmm. Azt hiszem megértettem, hogy mire is jó, ha az ember sportol. Na szia Takke! - köszönt el, én pedig csak bambulok a nagy világba és természetesen olyan lehetek, mint kaméleon a paradicsomosban.
- Szia! - nyögtem ki azért egy köszönést. Na most vajon a fenékformálásra gondolt? Hmm...Jó fenekem volna? Ha nem utcán lennék megnézném, de ezt a vizsgálatot inkább otthonra tartogatom.
- Szia Máté! - köszöntem, mikor beléptem a lakásba.
- Kisköcsög! - szánta köszönésnek az én szerető bátyám. Utálom, ha azt mondja rám, hogy kisköcsög. Na de ez van. Most inkább Ádámmal foglalkozok és természetesen Melloval.
De, mindezt fürdés utánra teszem.
- Hali Mello! - köszöntem Mellonak fürdés után msnen.
- Á hát visszatértél kis szerelmes? - kérdezte gúnyosan.
- Amúgy Dzsa~ - tette hozzá.
- Kössz. És igen. - válaszoltam.
- Az jó. És mit csináltatok?
- Hát, csak sétálgttunk a parkban és beszélgettünk. Kiderült, hogy Ádám nem szereti a sportot.
- Én se.
- Akkor miért focizol? - kérdeztem.
- Én nem szeretem a sportot, de sportolni szeretek. Ki az aki szereti azt a szar újságot?
- Nem az újságot nem szereti! Sportolni nem szeret.
- Ez se normális. - jelentette ki Mello őszintén.
- De az! Amúgy...
- Mi amúgy? - kérdezett rá.
- Á hagyjuk! Hülyeség. - próbáltam terelni a szót.
- Nem! Az arcodba nézek! - fenyegetett.
- Ne! Csak azt ne!
- De! Vagy mondd el, hogy mi történt. - írta. Na ez végképp nem ér! De...végülis ő akarta.
- Szerinted jó seggem van? - böktem hát ki.
- O___O - válaszolta.
- Mi az?
- Semmi. De szerinted honnan tudhatnám, ha még életemben nem láttam a segged? - válaszolta.
- Hú, ebben van valami. - gondolkodtam el.
- Persze hogy van. De amúgy miért is kérdezted?
- Hát csak mert ma Ádám megfogta a fenekem. És két kézzel egyszerre. Aztán: "Hmm. Azt hiszem megértettem, hogy mire is jó, ha az ember sportol." - osztottam meg eme csodálatos élményt Melloval. Persze ő úgyse fogja komolyan venni. Tuti röhög majd rajta egyet és elkezd fantáziálni.
- Háhá! Ezt nem mondod komolyan! Ha rajtam múlna, akkor nem maradnál sokáig szűz Kismajom! - írta. Hát nem megmondtam? Mello már csak ilyen.
- Na jól van Mello! Mára ennyi elég is volt! Csá! - köszöntem el, majd letiltottam. Na és most szép nyugalomban meghallgatom a Madagaszkáros számot. Nem érdekel, hogy az előbb majdnem ráment a "formás kis popóm", én végig hallgatom! Imádom benne azt a rengeteg majmot!
- Lődd már le magad kisköcsög! - rontott be Máté a szobámba.
- Tűnj ki a szobámból! - szóltam neki vissza.
- Ne félj, nem akarok sokáig itt tartózkodni ebben a lepratelepben. Amúgy finom volt a dugi csipszed. - osztotta meg gúnyosan meg velem Máté véleményét.
- Húzz ki a szobámból te csipsz tolvaj! - ordítottam rá, majd mikor kiment jól becsaptam az ajtót. Aztán feltekertem a zenét maximumra, hogy ne halljam a röhögését.
Ez a görény már megint bezabálta a csipszemet. Az én becses csipszemet! A csipsz számomra olyan, mint másoknak a drog. Elengedhetetlen és felemelő. Ha nem lenne én megőrülnék. Az eddig szines életem fakóvá válna. Mint egy fekete-fehér ősrégi film. Élvezhetetlen lenne és semmitől nem laknék jól. Mintha az étel csak átszaladna rajtam. Semmi nem lenne már, ami úgy boldoggá tenne mint Ő. Ő, akinek a neve is már önmagában csodálatos. A Csipsz. Csipsz, Csipsz. Míly nemes név ez, hogy Csipsz. Hát nem cseng szépen? Csipsz. Hmm...Már attól, hogy arra gondolok Csipsz, összefut a nyál a számban és gyengíthetetlen vágy tombol bennem. Vágyok a Csipszre. Vágyok az ízére és a finom ropogásra, amit hallok rágás közben.
- IRÁNY A BOLT! NEM NYUGSZOM, AMÍG CSIPSZET NEM EHETEK! - ordítottam, majd megállíthatatlanul rohantam ki a lakásból. Na de vissza! Piszomában mégsem mehetek ki az utcára.
(SZÜNET)
- IRÁNY A BOLT! NEM NYUGSZOM, AMÍG CSIPSZET NEM EHETEK! - ordítottamújra feltartott kézzel az ajtóban , majd megállíthatatlanul rohantam ki a lakásból, majd le az utcára és onnan egyenesen a sarki boltba. Nem érdekel, hogy hányan néztek hülyének, nekem akkor is kell a csipsz. Ha érezné mindenki azt a vágyat a csipsz iránt, amit én, akkor mindenki megértene és természetesen nem tudnék kijutni a boltból. Sőt talán nem is jutna nekem ebből a királyi csemegénől. Na azt már nem! Inkább nézzen hülyének a fél világ, mint hogy nekem ne jusson CSIPSZ!
- Köszönöm! Viszlát! - köszöntem el az eladótól, majd kiléptem az ajtón.
- Végre az enyém lehetsz kicsikém! - beszéltem a csipszhez.
- Ne félj! Téged megvédelek a Mátétól! Nem hagyom, hogy megegyen! Inkább megeszlek most. - nyugtattam meg a kezemben lévő Isteni nasit, majd ünnepélyesen felbontottam a házunk előtti padon. Amíg finoman elrágcsáltam az én saját kis csipszemet ide-oda leskelődtem, hogy ugya nem vett észre a Máté. Mert, ha igen akkor tuti lejön és elveszi ezt is, amit most szereztem. Biztosan érdekesen nézhetek ki így, hogy egy padon üldögélek talpig pinkben és mint egy állami titkot őrizgetve leskelődök a támadók miatt. Na de a csipszért bármit. Ez a gyengém már ezt is tudom. De álljon csak meg a menet! A csipsz a fenékre megy, nem? Mi lesz, ha túlzásba viszem a csipsz zabálást és a fenekem már nem lesz jó Ádám szerint sem? Akkor majd már nem fogja meg többé, aztán már a kezemet se fogja meg és végül meg se csókol majd. Nem látom többé a mosolyát. Nem beszélgetünk majd már soha. Istenem de rossz lenne!! Nem akarom, hogy Ádám elhagyjon! Nem, nem, nem és nem! De azt sem szeretném, hogy a Csipsz elhagyjon. Nem baj! Nem hagyom abba! Szertetlek csipsz és most megeszlek! Nyííííííííííííííííííííííí!!!!!!!
- Mit eszel kisköcsög? - tette a vállamra a kezét Máté.
- Már semmit! - markoltam bele a csipszes zacskóba és bele tömtem a számba a maradék három maroknyi csipszet.
- Hogy te mekkora idióta vagy...- közölte, majd tovább ment röhögve.
- Te vagy az idióta. - mormogtam teli szájjal. Menj csak a sörödért és úgy idd le magad, hogy akkor majd már én leszek a jobb! Nem leszel többé nálam magasabb szinten! Na és most irány fel, mert sürgősen innom kell.
- Hú ez jól esett. - sóhajtottam fel.
- Vajon van még dugi csipszem? - nyitottam ki a szekrényt.
- ÁÁÁ!!! Becsapott az a görény! Te  rohadék! - ordítottam, mire megkopogtatta a szomszéd néni a falat. Hogy süketülne már végre meg! A Máté meg dögölne már végre meg! De azért végülis nem baj, hogy mégsem zabálta be a csipszemet. Viszont most elteszem valami más és sokkal jobb helyre, nehogy megint megtalálja. Á az ágynemű tartó úgyis mindig üres. Ott jó helye lesz. Mivel most Máté úgysincs itthon megvizsgálhatom a tükörben magamat hátulról.
- Hmm. Nem is rossz! - szólaltam fel.
- Te meg micsinálsz? - ejtette le a sörét Máté.
- Hogy én? - kérdeztem vissza megilletődve.
- Mér, ki a fasz van még itt rajtad kívül?
- Senki. De mi közöd van, ahoz, hogy mit csinálok? Hagyjál békén! - mondtam dacosan, majd elindultam az ajtóm felé trappolva.
- Te buzi vagy? - kérdezte utánam fordulva.
- Hagyj már békén te görény! - csaptam be az ajtóm és bevágtam magam az ágyba márgesen, miután átvettem a pizsomám.
Másnap reggel elég korán értem be az iskolába, mert semmi kedvem nem volt a Mátéval szembe találkozni. A hajamat is síri csendben készítettem el és a lakásban lábujj hegyen járkáltam. Nehéz volt, de megérte. Haza sem szeretnék nagyon menni ma, mert elég ciki lesz a szemébe nézni a tegnapi esemény után. Hogy meri a melegeket lebuzizni? Meleg maximum. Ezt a görényt!
- Csá haver! - köszönt Huni, mikor ő is beért az osztályba.
- Hali! - köszöntem vissza. Valami mintha megváltozott volna rajta.
- Hű! Te fodrásznál voltál! - hoztam a tudomására.
- Igen! Szerinted milyen? - kérte ki a véleményem.
- Nekem tetszik. Jó lett! - dicsértem meg.
- Kössz szerintem is. - ült le.
- Szia Huni! - köszönt neki egy lány.
- Szia! - köszönt vissza Huni egy kicsit meglepetten. Ez engem is meglepett. Hogy lehetnek a lányok ilyenek? Szörnyű...
- Na jó. Ma nem hoztam kaját a suliba, mert nem akartam felébreszteni Mátét, úgyhogy feljönnél velem a büfébe? - kérdeztem.
- Milyen figyelmes vagy. Kiráz a hideg, de mennyünk. - álltunk fel a padból, majd megcéloztuk a büfét. (ezt sem kell félreérteni)
- Miért nem akartad felébreszteni a Mátét? Ez nekem nagyon új. - értetlenkedett a kitűnő és okos Huni the king.
- Hát, csak mert nem akartam vele ma reggel találkozni. Semmi extra. - válaszoltam.
- Nem hiszem el! Biztos van ennek még más oka is.
- Jó, tegnap egy kicsit kínos helyzetbe kerültem vele szemben, ezért hát ciki lett volna szembetalálkozni vele. Ennyi! - zártam le a témát.
- Na de...
- Szióka! - köszönt Huninak egy lány a folyosón, ezzel belé fojtva a szót.
- Hmm, azt hiszem a nagy Huni the king hamarosan menő csávó lesz a suliban. - húzta ki magát Huni.
- Hogy mit nem tesz egy kis stílus váltás és Take-kun! - hangsúlyoztam ki erősen, hogy Take-kun.
- Ja... Igen... Kössz Take-kun. - köszönte meg, miközben az előző lányt nézte, ahogy elhalad a folyosón.
- Na! Ne nézd már ilyen látványosan! Inkább gyere! - szóltam rá, majd elmentünk a büfébe. Szerencsére még csöngetés előtt beértünk az osztályba.
- Te Take-kun! - szólt Huni a harmadik szünetben.
- Mi az? - kérdeztem vissza.
- Majdnem elfelejtettem, de jövő héten lenne egy buli, ahova meghívtak. Nincs kedved eljönni?
- Buli? Dehogynem! - vajon Ádám is vevő lenne rá? Ma elhívom az biztos!
- Az klassz! Akkor megyünk!
- Nyíííííííííííííííííííííííííííí! De jó lessz! - ugrottam Huni nyakába.
- Na nyugi! - tuszkolt arrébb Huni. Ezután az órák lassan és unalmasan mentek el. De a legrosszabb, hogy Ádám egyik szünetben sem jött le az osztályba.