A máfin tolvaj görény

- Take-kun? - kérdezte Huni az utolsó óra után.
- Mi az? - reagáltam.
- Nagy baj lenne, ha ma egyedül mennél haza? - kérdezett ismét egy kicsit bűnbánó arckifejezéssel.
- Nem. Dehogy. - válaszoltam nyugtatóan.
- Akkor jó. Klassz haver vagy. - dicsért. Na ez hízelgő volt, ami Hunitól nem megszokott.
- Kössz. De te neked mi dolgod van még? - kérdeztem rá. Kíváncsi vagyok, hogy mi dolga van itt, mert az utolsó óra után egyből száguld haza felé, mint a golyó. Érdekes.
- Hát. Mikor a második szünetben mentem ki a mosdóba, elkapott egy csaj, hogy az utolsó óra után mennyek ki az udvarra. - válaszolta. Ez még érdekesebb.
- És te ki is mész? - csodálkoztam.
- Persze. Hisz egy lányt nem illik hoppon hagyni. Gondolom te sem örülnél, ha elhívnál valakit és az nem menne, hanem csak bámulna az elkövetkezendő időben. Magában meg vihogna, hogy "Háhá, ez az a lúzer, aki képes volt elhívni és én nem mentem." - magyarázta.
- Hát, ebben van valami. Na mindegy. Menj csak, majd később vagy holnap találkozunk.
- Jólvan. Csá!- köszönt el.
- Hali! - köszöntem vissza és elindultam az ajtó felé.
- Várj! Hogy nézek ki? - állított meg, majd beállt egy pózba.
- Nagyon férfias vagy. Hali! - válaszoltam, majd tovább mentem.
- De várj még! És jó az illatom? - kérdezte ismét.
- Na jól van ám! Hagyjál békén! Szia! - mondtam, majd kifutottam az osztályból. Hát azt hiszem, hogy Huni igen csak megváltozott. Persze, talán neki így jobb lesz, mert nem fogják többé szivatni. Remélem, hogy így lesz. De, vajon Ádámmal mi történt? Egész nap nem láttam. Ez eléggé idegesít és egyben nyugtalanít. Mi van, ha valami baja esett? Vagy megbetegedett? Akkor egész héten nem fogom látni és azt tuti, hogy nem bírom ki. Nekem kell Ádám! Ádámot akarom!!!
- Ez meg mi? - suttogtam, miközben megáltam egy helyben az utcán. Valaki rohan? És felém?
- Szia Takke! - jött nekem Ádám és hátulról átkarolt.
- ÁÁ!! - kiáltottam fel ijedtemben.
- Mi az? - fordított meg.
- Ádám? - ébredtem fel a sokkból. Ez meg? Mi? Ő? Itt? Rosszul vagyok...
- Nem! Én lucifer vagyok, csak Ádám testében. - válaszolta - Persze, hogy Ádám vagyok. - mosolygott.
- Ádám! - ugrottam a nyakába.
- Na! Mi az? Mi történt? - próbált megszólalni szoros szorításomban. Úgy örülök neki, hogy végre láthatom. Már úgy izgultam. Olyan jó újra megölelni és a mosolya, hát az...az drágább a világ minden csipszénél. Na jó, talán azért annyira nem drága. Vagy mégis? Na ezen nem gondolkozom, mert meghallja valamelyik és vagy nem látok több mosolyt, vagy nem ehetek több csipszet.
- Semmi. Csak egész nap nem láttalak és most bepótoltam mindent. - válaszoltam, majd elengedtem végre, hogy levegőhöz juthasson.
- Á értem. Akkor most én jövök. - jelentette ki és megcsókolt. Ez jobban esett, mintha már előbb megkaphattam volna. Olyan forróak mindig az ajkai és ettől még jobb, ha megcsókol. De a biztonságot nyújtó karjaiban lenni közben az igazi. Szeretem Ádámot, annyira, mint még Ő előtte senkit soha.
- Szeretlek. - motyogtam elcsukló hangon. Egy kicsit ott álltunk egymáshoz simulva néma csöndben. A szívem úgy dobogott, hogy ha Ádám nem töri meg a csendet, akkor kiugrik a helyéről, vagy elájulok.
- Én is. Én is szeretlek Takke. - mondta és ez a pár szó annyira elandalított, hogy nem tudok megmozdulni se. Szeretnék örökké a karjaiban lenni és szeretném ha csókjaival halmozna el. Úgy szeretnék mindig vele lenni. Csak pár óráig volt tőlem távol és csak pár osztálynyira, de nekem ez is nehéz volt. Nem tudom mi lenne velem, ha akár csak egy napig is távol lenne tőlem.
- Nos? Haza kísérhetlek? - kérdezte.
- Öö. Nem kell. Majd inkább találkozzunk megint valahol délután. - még csak az kéne, hogy ezek ketten Mátéval találkozzanak. És bele sem akarok gondolni abba, hogy mi lenne, ha Máté megosztaná vele a tegnapi kis eseményt.
- Hát jó. Akkor megint a parkban vagy van valami külön kérés? - kérdezte.
- Nem nincs semmi külön kérés. Ha neked jó, akkor legyen megint a park. - válaszoltam.
- Szeretek a parkban lenni. Nekem is jó lesz az. Egyszer történt velem egy olyan csodás dolog ott,  hogy el se hinnéd, ha elmondanám.
- Mi történt? - kérdeztem értetlenül.
- Rám esett egy fura srác, aki nem enged karjai közül. - osztotta meg velem és én csak ekkor vettem észre, hogy már pár perce arra vár, hogy én is elengedjem őt.
- Jajj értem a célzást! Boccs! - engedtem el. Na ez ciki volt.
- Nos. Akkor hamarosan találkozunk a parkban. Négykor jó, ugye? - kérdezte és már indulni készül.
- Persze. Akkor négykor ott.
- Jó. Szia Takke! - köszönt el, majd lassan elindult haza felé.
- Hali! - köszöntem el én is, majd mikor feleszméltem már a lépcsőházban voltam az ajtónk előtt. Hűha! És most belépek az ajtón. Á, de ez így nem jó. Bent lesz Máté és semmi esélyem sincs elkerülni.  Na jó. A terv így hangzana: Belépek szép halkan a lakásba és reménykedem abban, hogy csukva van a szobája ajtaja. Ha nincs, hát szép csendben és észrevétlenül beosonok a szobámba. Ha észrevesz, akkor nem foglalkozom vele. Azt, hogy mit csinálok miután beléptem a szobámba még nem tudom, de egyelőre ennyi gondolkozás elég is volt. Nos, mindent bele Take-kun!
- A végtelenbe és tovább! - szólaltam fel normál hangerővel.
- Na mi az? Megérkeztél popsi király? - gúnyolódott jó hangosan Máté. Persze ekkor kell elmennie egy másik lakónak is mellettem. De hogy lehetek ilyen hülye? Áu.
- Nem! - szóltam vissza félénken, majd átléptem a küszöböt.
- Nem elég, hogy a seggedet dicsérgeted a tükör előtt, már magadban is beszélsz? - jött ki Máté a szobájából.
- Nem dicsérgetem és szállj le rólam! - szóltam vissza neki morcosan, majd elindultam a szobám felé a terv szerint.
- Hova-hova? - állt elém Máté és persze "szerencsémre" belé is ütköztem.
- Hagyjál már! Engedj tovább. - szóltam rá.
- Minek? - kérdezte vigyorogva. Öntelt görény...
- Jó! Akkor ne engedj! - ordítottam, majd földhöz vágtam a táskámat és durcásan betrappogtam a konyhába ebédelni.
- Fasza. Kaja sincs. - mormogtam. Hát akkor csinálok egy kis muffint. Imádom a csokis muffint.
- És már sülhetsz is! - mondtam halkan és becsuktam a sütő ajtaját. Szerencsére már szabad az út a szobámig is, tehát amíg sül össze is dobhatom magam, meg beülhetek a gép elé is. Nyíííííí! Irány Mello!
- Hali! Nyíííí! - írtam Mellonak msn-en.
- Dza~ - köszönt vissza.
- Mizu? - kérdeztem.
- Na hagyjál! Hogy mertél tegnap letiltani? - háborodott fel.
- Hát...Te meg hogy írhatsz olyanokat? - kérdeztem vissza.
- Én Mello vagyok! - válaszolta.
- Én meg Take-kun! - vágtam vissza.
- Tudom ki vagy. Na és? - kérdezett vissza.
- Na kössz! Nem tiltalak le, mert kell valaki akivel megoszthatom a mai élményeim. - jelentettem ki.
- Húú. Na oszd! - írta vissza. Egy kis felháborodásra és szidásra vártam, de mindegy.
- Ma Ádámmal a suliban nem találkoztam és Huni is elég furcsán viselkedett. Azt kérdezgette, hogy hogyan néz ki, meg, hogy milyen illata van, mert egy lány azt hiszem randira hívta. De a lényeg, hogy mikor épp haza felé tartottam Ádám hátulról rám támadott és egymás karjaiban álltunk csak. Szerelmet vallottunk egymásnak és így tovább. Délután pedig megint találkozunk a parkban. - írtam le kis regényemet. Míly megkönnyebbülés volt ezt ki adnom magamból.
- Csodálatos. De te megint lecserélsz egy emosra? - háborodott fel. Na ez hiányzott.
- Na hagyjál most már! Nem cseréllek le csak mostmár van barátom és szeretnék vele lenni. Tudod milyen nagy kín - szenvedés volt ma a suliban nélküle? - írtam. Szerintem el se tudja képzelni.
- De hiszen csak egy pár osztállyal arrébb volt! - hüldezett Mello.
- Tudom, de akkor is.
- Hát te...te Take-kun vagy.
- Igen, tudom Mello. Na de hagyjuk. Kimegyek a máffinokért. - írtam szép fonetikusan, hogy Mello is felfogja.
- Oké. - egyezett bele. Nyami muffin. Megállj jövök!
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Hová tűntek az én kis édes muffinjaim?? - ordibáltam és össze vissza nézelődtem.
- MÁTÉ!!!! - rohantam a szobájába.
- Mi van már? - kérdezte teli szájjal.
- Te görény! Mit csinálnak a muffinjaim a szádban? - mutogattam rá.
- Nyaralnak, bazd meg! Mégis mit? - válaszolt.
Te torkos disznó! Legalább ne vetted volna el az összeset! Menj a francba! Hülye barom! - ordítottam rá már majdnem sírva, majd berohantam a szobámba és jól becsaptam az ajtót. 
- Vagyok. - adtam le a helyzet jelentést Mellonak.
- Oké. - válaszolta.
- Az a görény bezabálta az összes muffinomat és nekem már semmi nem maradt! Éhes vagyok! - panaszkodtam Mellonak.
- Mekkora egy köcsög! Ez bunkóság. - reagálta.
- Hát az! Hogy lehet ekkora görény ez a görény? - kérdeztem egy szép értelmeset.
- Hát elég könnyen, hisz ő egy görény. De nézd a jó oldalát! - írta.
- És mi lenne az nagyokos? - kérdeztem kíváncsian.
- Nagy vagyok! De klassz! Na de vissza a témához! Az a jó oldala, hogy biztos azért eszi meg mindig, mert nagyon ízlik neki a muffinod. Ezzel elismeri, hogy jól sütsz. Erre az a megoldás, hogy egyszer jól elrontod és már nem lesz kedve többé a muffinodhoz. Ennyi. - osztotta az észt Mello.
- Hát ez baromi jó. De baromság! Nem is sütök jól. - írtam.
- Ezek szerint mégis. - írta.
- De nem az! - kötöttem belé.
- Dehogynem! - vágott vissza.
- De nem!
- De igen!
- Jó, akkor az, de most indulok készülődni, mert hamarosan Ádámmal kell találkoznom. - írtam.
- Kössz. Itt hagysz megint. - írta Mello.
- Bocsí! De ez most muszáj. Hali! - köszöntem el.
- Kössz. Dzsa~ - köszönt vissza, majd kijelentkeztem az msnből. És most irány készülődni, mert Ő vele találkozom! 
- Mentem! - szóltam vissza Máténak az ajtóból.
- Jól van. Menj csak buzulni popsi király! - szánta köszönésnek az előbbit.
- Menj a francba te muffin tolvaj görény! - szóltam vissza, majd ismét becsaptam az ajtót és elviharoztam a parkba.Ó, Ádám már megint gyorsabb volt! Talán már egy órával ezelőtt itt van mindig. Vagy esetleg én vagyok baromi lassú. Nem bírom ki! Oda kell futnom!
- Hali! - köszöntem lihegve.
- Hű! Szia Takke! - nevette Ádám, majd átölelt és egy finom csókot lehelt az ajkaimra.
- Na folytassuk a tegnapi sétát! - javasolta Ádám és elindultunk egy másik irányba, mint tegnap. Erre felé egy kicsit árnyékosabb, ami jelenleg nagyon bejön.
- Na és neked mi a kedvenc színed? - kérdeztem.
- Hát nekem a fekete és még pár szín. Na és neked? Látszik rajtad, hogy utálod a rózsaszínt. - kuncogott.
- Igen én, aki jelenleg is I love Pink-es pólóban flangálok egy parkban egy fekete gyerekkel tényleg utálom a rózsaszínt. - nevettem.
- Hogy megmondtam! - büszkélkedett.
- Amúgy a rózsaszín a mindenem. Ez a kedvenc színem. Mostanában a színes dolgokat szeretem. - válaszoltam a tőlem telhető legnormálisabban.
- Miért ezelőtt mit szerettél? - kérdezte. Olyan mintha tényleg érdekelné. Tök jó.
- Hát, ha hiszed, ha nem én nemrég még talpig feketében voltam és még acél betétes cucc is volt a lábamon. - válaszoltam.
- Hát ezt most elég nehéz rólad elhinni, de oké. - méregetett a szemével, majd egy pár kör után leültünk a tegnapi padra.
- Amúgy mi is volt tegnap a búcsúzásnál az a sportolós dolog? - kérdeztem érdeklődően.
- Ó, hogy az...Hát. Hmm...milyen szép időnk van ma! - próbálta terelni a szót. Biztosan zavarban van, mert a fejét vakargatja és egy nagyon kicsit el is pirult.
- Na, mond csak! Tudod, hogy úgysem hagylak békén, amíg ki nem szedem belőled! - mondtam. Nem hagyom magam azért sem! Szeretném, ha megmagyarázná a dolgot.
- Á csak mondani szerettem volna valamit a hirtelen eseményre. És célzásnak is veheted.
- Miféle célzásnak? - kérdeztem. Hú szegényt azt hiszem elég nehéz helyzetbe hoztam.
- Jó a feneked, na! Hallod? Kimondtam! Ilyen nyíltnak kell ezentúl neked is lenned! - mondta és a következő másodpercben már a kezeit a derekamon éreztem, a szája pedig az enyémhez simult. De mintha a keze megint lejjebb csúszott volna.
- Igen, tényleg jó feneked van Takke. - jelentette ki Ádám mosollyal az arcán, majd, hogy ne tudjak mit hozzá fűzni szája ismét az enyémet érintette.