Sima ügy

- Csá haver! - köszönt másnap Huni, mikor leült mellém a padba.
- Hali! - mondtam nyökögve.
- Mit fekszel már a padon? - fordult felém. Látványosan jól aludt és feldobott, ahoz képest, hogy én meg itt fetrengek a padon holt álmosan.
- Szerinted? - feleltem kérdéssel a kérdésre.
- Mind egy! Egyedül mennyek fel a büfébe? - kérdezte, de mint akinek ezen múlna az élete.
- Hát nem tudom...- bálaszoltam félig bealudva.
- Na kelj föl! - lökött ki majdnem a padból Huni.
- Normális vagy? - kérdeztem kómásan.
- Teljes mértékben! - válaszolta, magát kihúzva és megragadta a kezemet.
- ÁÁÁ!! Jól van na! Megyek már, csak engedj el!- szóltam rá. Engem csak ne ráncigáljon senki...
- Oké! De akkor siess már! - engedte el a kezemet.
- Na és miért vagy ennyire álmos? - kérdezte Huni, mikor odaértünk a büféhez.
- Szerinted az emberek miért szoktak álmosak lenni? Talán mert szépen kialudták magukat? - válaszoltam. Ilyen hülye kérdést még nem igazéb hallottam.
- Jól van na! - mondta és egy két percig el is hallgatott mindkettőnk.
- Na de, kivel voltál? Szép csajszi? Nagy mellei vannak? - kérdezősködött Huni, ezzel megtörve a csendet.
- Hagyjál már a perverz gondolataiddal! - szóltam rá. Elég volt nekem tegnap Ádis is. Olyan aranyos volt.
- Miért pirultál el? Te jó ég! Tényleg csajjal voltál? - kérdezte Huni meglepődött arccal.
- Dehogy! És csak melegem van! Na vedd meg amit akarsz és menjünk! - szóltam rá és a pulthoz toltam.
- Jól van, de utána mesélsz! - kötötte ki. Hogy lehet valaki ennyire értetlen??
- Nem voltam semmi féle csajjal, csak későn feküdtem le! Hagyj most már ezzel! - mondtam és ahogy kifizette a szendvicsét el is indultam vissza az osztály felé. Az első óra matek volt, amit nagyon szeretek. De hát ez így is van rendjén, ha az illető matek szakos. A matek az a tantárgy, ami tényleg megy és ezért szeretem is. Mondjuk ki az a hülye, aki nem szereti azt amihez ért is?
- Mindjárt jövök! - szóltam Huninak, majd kimentem a folyosóra.
- Szia Takke! - köszönt valaki. Ezt a hangot ezer közül is felismerném. Bársonyos és férfias, ha hallom bele remeg minden porcikám az izgalomba, amit ekkor érzek, hogy had érjek végre hozzá megint és had nézzek újra a szemébe.
- Hali Ádis! - fordultam meg mosolyogva.
- Látom kémiára indulsz. - néztem a könyveket a kezében.
- Igen, ezért gondoltam be nézek egy kicsit, nehogy annyira kelljen izgulnod mint tegnap és persze, mert jobb társaság vagy az idióta osztálytársaimnál. - magyarázta. Jobb társaság? Ez jó. Bár nem tudhatom, hogy milyenek az osztálytársai.
- Örülök neki, hogy jobb társaságnak tartasz náluk. - mosolyogtam.
- Na és hova indultál? - kérdezte.
- Á csak a mosdóba. - válaszoltam.
- Ja boccs. Nem akarlak feltartani menj csak és végezd a dolgodat. - mondta.
- Ja nem, én csak a tükörig mentem volna. - nevettem.
- Minden szünetben megnézed a hajadat? - kérdezte érdeklődően.
- Nem csak amikor kíváncsi vagyok, hogy úygy áll-e még, mint ahogy beállítottam, meg amikor eső van és fúj a szél vagy ilyesmi. - válaszoltam.
- Értem. Mindjárt csöngetnek úgyhogy egy kérdés: Ma hol találkozunk? - kérdezte.
- Nem tudom. Hol találkozzunk? - kérdeztem vissza.
- Nekem mind egy. Megfelel a park is, de mehetünk máshová is. - mondta Ádis.
- Jó, akkor menjünk el a plázába, aztán onnan mehetünk tovább. - javasoltam.
- Jó. Akkor megint négy körül a plázánál. Szia Takke! - köszönt el.
- Hali! - köszöntem vissza, majd megszólalt a csengő, ami teljesen olyan, mint az ébresztőm hangja. Egyszóval undorító...
- Ma is mész csajozni? - kérdeztem Hunit az utolsó óra után készülődés közben.
- Nem. Illetve nem hiszem. - válaszolta.
- Miért nem? Neked tetszik? - kérdeztem.
- Hát...talán igen, de még nem nagyon ismerem. - válaszolta. Látom rajta, hogy szívesen találkozna vele újból. Hmm...Eszembe jutott valami! Nyííííí!!!!
- Akkor ideje megismerned jobban! Keresd meg! Lehet, hogy még nem ment haza! - ajánlottam neki.
- De...nem tudom. - húzta a száját. Látszik rajta, hogy nagyon fontolgatja.
- Nem baj! Én tudom! Indulás! Keresd szépen meg és beszélgessetek! - toloncoltam ki a cuccával együtt az osztályból.
- De Take-kun! Ez így nem jó! - ellenkezett.
- Dehogynem! NA idnulj! - mondtam neki és legyezgettem a kezemmel.
- Jó. De hogy nézek ki? - kérdezte.
- Na hagyjál most már! Amúgy gyönyörű vagy, indulj! - mondtam, majd mind ketten hátat fordítottunk egymásnak és elindultunk két különböző irányba. Remélem sikerül Huninak összebarátkozni azzal a lánnyal és talán lesz is köztóük valami. Büszke leszek magamra, hogy én segítettem egy első lépésre. És persze, ha nem változik meg, akkor talán nem is veszi az a lány soha észre. De azért remélem, hogy nem csak a külsője miatt kezdett el vele barátkozni.
- Szia! - köszönt Máté a szobájából, mikor haza értem.
- Öö...Hali! - köszöntem vissza. Ebbe meg mi ütött? Hol a Popsi király? Talán elfelejtette? Vagy bűntudata van, mert olyan gonosz volt velem mostanában? Talán kárpótlásul még muffint is csinál majd. Nyami muffin! Remélem csokis lesz az összes. De azt is remélem, hogy tud sütni. És talán kiatakarítja a szobámat is és eldicskeszik apának, hogy milyen okos, ügyes és kedves vagyok. De jó! Nyííí!!
- Szép a segged Popsi király! Nem gondoltad, hogy elfelejtettem? Azt hitted mi? - röhögött, mire én hasra is estem a köszöbömben. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy nem egy muffin tolvaj  görénnyel élek egy lakásban.
- Rohadék... - morogtam, de ezúttal nem csaptam be az ajtót, ugyanis eszembe jutott Ádis, aki a megtestesült nyugalom és tökéletesség. Persze csak szémomra és tuti, hogy alkalmanként őt is ki hozzák a sodrából. Gyorsan össze dobom magam, aztán eszek, beülök a gép elé és indulok Ádámhoz! Nyííí! De jó lesz! Hú! Hamarosan el fog foggyni a ha cuccom. Be kéne vásárolni majd. Most megyek is a plázába. Á de azt hurcolni magammal minden hová. Nem, majd inkább máskor megveszem a dolgaimat. És ha már itt tartok, akkor a fodrászhoz is be kéne ugrani valamikor. Jajj ennyi dolgot egy emberre!
- Hali! - köszöntem Mellonak msn-en.
- Dzsa~ Popsi király! - köszönt Mello.
- Na jó! Hagyjál! Ezt a kis időt veled szerettem volna eltölteni, de le lehet szállni a Popsi királyról! Léptem inkább! Csá! - köszöntem el. Hát tudja kivel szórakozzon! Főleg most, hogy az előbb estem hasra, mert Máté átvert. Elegem van a Popsi királyból!!! Hagyjon békén mindenki!
- Máté te rohadék! Te muffin tolbaj görény! Te idióta! Menj a francba!!!! - ordibáltam át a szomszéd szobába.
- Befejezted? - nyitott be higgadtan Máté a szobámba.
- Aha...- válaszoltam, teljsen higgadtan én is. Azt hiszem tényleg lenyugodtam. Csak ez kellett.
- Akkor jó. - mondta Máté, majd lassan megfordult és becsukta maga mögött az ajtót. Ha most elindulnék, akkor maradna még időm, mielőtt Ádis is odaér. Á nem baj! Még mindig jobb, mint itthon dögleni. És ha lassan megyek, akkor nem is kell majd annyit várnom. Azt hiszem így jó lesz. Majd lassan fogok menni.
- Leléptem! - jeleztem távozásomat, majd becsuktam az ajtót. Erre Máté nem is reagált. Érdekes, de nem érdekel...
- Szia Takke! - köszönt Ádis, ahogy megérkeztem a plázához. Ez meg mit keres már most itt?
- Hali! . köszöntem vissza.
- Hogy-hogy ilyen korán? - kérdezte.
- Hát már nem volt mot csinálnom otthon, úgyhogy korábban indultam. De te mit keresel már most itt? - érdeklődtem.
- Szeretek előbb ideérni és nem szeretném, hogy megelőzz. - mosolygott.
- Hát, ha már mindketten itt vagyunk, akkor induljunk. - ajánlottam, majd bementünk a plázába. Üzletről üzletre mentünk és kinéztem magamnak pár szép cuccot. Természetesen az összes pink!
- Na és most hova? - kérdeztem Ádist, mikor már vagy tíz perce csak egy padon ültünk.
- Hát úgy gondoltam, hogy ma bemutatnálak a szüleimnek.
- Micsoda? Már má? - húzódtam arrébb iedten. Ma akar bemutatni a szüleinek? Ááá! Én erre nem készültem még fel. El se terveztem, hogy mit mondok majd és...ááá jesszus ez nekem ma nem megy!
- Hát úgy gondoltam, ez a napo jó lesz. - válaszolta.
- De én erre még nem hiszem, hogy eléggé felkészültem. - magyaárztam.
- Erre mit kell készülni? Ez nem egy felelés. - mondta.
- Hát tudom én, de akkor is. Mindenképp ma szeretnéd? - kérdeztem, abban reménykedve, hogy nemet mond.
- Hát azt hiszem, hogy...igen. - válaszolta. Csak azért sem mond nemet...
- De ne már! Tuti ma? - kérdeztem.
- De miért ne? Minnél előbb túl leszünk rajta annál jobb! - érvelt.
- De...ááá....jól van. Biztos nem tudlak lebeszélni róla. - mondtam. Hogy én ma milyen egyetértő és mindenre rávehető ember vagyok...
- Akkor menjünk! - pattant fel a padról.
- Csak éljem túl. - álltam fel lassan én is, majd kézenfogva elindultunk hozzájuk.
- Megérkeztünk. - mondta Ádis egy ajtó előtt állva.
- Biztos, hogy be kell nekem is mennem oda? - kérdeztem. Nem akarok bemenni, nem akarok bemenni! Mindjárt kiugrik a szívem a helyéről.
- Hát, ha gondolod kihívhatom a szüleimet. - ajánlotta. Na az szép lenne...
- Nem. Nem kell. - mondtam, majd Ádis kinyitotta az ajtót és mind ketten bementünk.
- Sziasztok! . köszönt Ádis anyukája, mire az apukája is hátra nézett a kanapéból.
- Sziasztok! - köszönt ő is.
- Jó napot! - köszöntem vissza, mire Ádis is.
- Haza hoztad az egyik barátodat? - kérdezte az anyukája.
- Hát...igen. - válaszolta Ádis.
- Pontosan. Hazahozta az egyik barátját, aki én lennék. Úgyhogy, mi most be is megyünk és megnézzük azt a játékot. - toltam Ádámot egy szoba felé, ami szerintem az övé.
- Beléd meg mi ütött? - kérdezte, miután becsukta az ajtót.
- Nem tudom...Talán csak lámpalázas vagyok. - válaszoltam.
- Jól van Takke...Most ki megyünk és majd beszélek csak én. Simán állj csak mellettem és nem lesz semmi baj. - mondta és megcsókolt. Aztán a másik pillanatban már a szülei előtt álltunk.
- Tehát, akkor ti most jártok? - kérdezte az apja. Jesszus! Már itt tartunk? Na, hogy ebből mi lesz. Csak az ő apjától ne kapjak, mert akkor az én apámét már ki sem fogom bírni. Csak élve jussak ki innen!
- Igen. - válaszoltunk egyszerre.
- Hogy is hívnak? - kérdezte az anyja.
- Take-kun a nevem. - válaszoltam félénken.
- Értem. Nos, mivel mi már megbeszéltük a meleg vagy vagy nem vagy meleg dolgot Ádám, akkor elnézzük a dolgot egy feltétellel. Oké? - kérdezte az apja.
- Jó, de mi lesz a feltétel? - egyezett bele Ádis. Jajj, remélem nem hajtotta hülyeségre a fejét.
- Annyi lenne, hogy megbeszélitek ezt Take-kun szüleivel is. Még a jövő héten. - mondta. Hoyg ez mekkora hülyeség! Ezt a baromságot! Nem kell az én szüleimmel megbeszélni semmit! ÁÁÁÁ!!!!
- Öö...Jól van. - mondta Ádis. Hülye...
- Jó. Akkor részünkről rendben van a dolog, de megbeszélitek a szüleiddel. - fordult felém az anyja.
- Rendben. - mondtam.
- Akkor mi mennénk is. - mondta Ádám.
- Hova? - kérdezték a szülei és én is felé fordultam.
- Hát moziba. - válaszolta. Hát ha ezt komolyan mondta, akkor meg is érdemlem ezek után.
- Jó. Menjetek. - egyezett bele az apja, de szemmel láthatóan nem örül a dolgonak.
- Akkor mindjárt jövök. Sziasztok! - köszönt el Ádis.
- Viszont látásra! - köszöntem el én is. Majd lesiettünk a lépcsőház elé.
- Fejbe foglak egyszer vágni! - mondtam Ádisnak.
- Jajj ne csináld már! Sima ügy volt! - mondta Ádis és kaotam még egy jutalom csókot is. De azért zavar, hogy talán ezt még a szülei is látják...