Téves riasztás

Jól elütöttem az időt itthon, mert már lassan fél négy lesz. Azt hiszem elmerültem a gondolataimban, ugyanis nem emlékszem, hogy csináltam volna valami említésre méltót, ami ennyi időt felemésztett volna. De sebaj, ezen nem is rágódok többet, hisz hamarosan a pinkisten találkozik az ő... istennőjével? Na nem! Ez így valahogy nem stimmel. Viszont az Istenhez az Istennő passzol, de ha behelyettesítjük a személyeket, akkor az egy kicsit...kicsit érdekes. Ádis, mint Istennő? Áh, ha ezt most hallaná tuti lecsapna, kuncogtam magamban. Á, puff neki, csak volt az Istenek közt is két meleg! Úgyhogy vissza: ...hamarosan a pinkisten találkozik az ő istenével.
- Szia Takke! - integetett izgatottan Ádis, már messziről, ahogy megpillantott. Én udvariasan és kicsit zavarodottan visszaintegettem és egy kicsit mosolyogtam is hozzá, mégha olyan messziről ezt nem is biztos, hogy látja. De nem is az aggaszt, hogy látja-e a mosolyom, hanem az, hogy ilyen izgatott. Nem én szoktam már messziről integetni és hangosan köszönni? Ez olyan mint abban a filmben, amelyikben az anya és a lánya testet cseréltek. Bazz, ne már, hogy testet cseréltünk! Akkor ő most bármit láthat, ami rajtam van és...és...az nem jó. Na de hé, Take-kun, de hülye vagy! Ha ez az én testem, akkor most Ádisnak kellene ezeket gondolnia, nem? De ez én vagyok, nem?
- Ez én vagyok? Te Ádis vagy, ugye? - szorítottam meg ijedten Ádis két vállát.
- Mi van? Rosszul érzed magad Takke? - kérdezte Ádis vagy én vagy nem tudom ki nyugtalankodva, miközben finoman rátette egyik kezét a homlokomra, majd szemeit az égnek emelte gondolkodóan, de hogy legyen mihez viszonyítania a hőmérsékletemet, másik kezét pedig a sajátjára tette. Egy kicsit megborzongok még az izgalomtól, mikor hozzám ér. Ő csakis Ádis lehet. De mi van, ha ő is így érez? És a testem most ezt érzi? Biztosra kell mennem!
- Tedd le a kezeid és válaszolj őszintén a kérdésemre! Te Ádis vagy, ugye? Bent a testedben, aki most tuti azt gondolja, hogy megbolondultam. - tettem fel mégegyszer a kérdést, de most legkomolyabb tekintetemet varázsoltam az arcomra, hogy legalább fele annyira vegyen komolyan, mint ahogy azt én szeretném. Remélem a legkomolyabb tekintetem inkább hasonlít egy bohócra, mint egy röhögő, kis diáklány egyenruhába öltöztetett, nyalókázó masnis medvére. Még soha nem láttam magamat komolynak, tehát csak reménykedhetek az iménti gondolatomban.
- Nem gondolom, hogy bolond vagy Takke. - simította végig gyengéden az arcomat, a szemem sarkától az ajkaimig. - És igen én vagyok az Ádis, aki most a testemben van, de elárulnád, hogy honnan szedted ezt a sületlenséget? - kuncogta el a végét. Tehát akkor...
- Téves riasztás! Én vagyok a testemben! És csakis én láthatom a...- ujjongtam, majd elhalkultam és elharaptam a mondatom végét.
- Mit láthatsz te? - kérdezte mostmár tényleg összezavarodottan Ádis és csípőre tette a kezét. Na ebből húzzam most ki magam! De azért ennek ellenére örülök, hogy tényleg én vagyok én. Ám ennyit a magamban örülésből, mert Ádis már-már toporog, amiatt, hogy nem ért semmit. Jé! Az egyik kezét eldugta a háta mögé. Ez most kapóra jött.
- Hát az úgy volt...- mondtam figyelemelterelés képpen, de mindvégig az elrejtett kezét méregettem. Jajj de ravasz vagyok, jajj de ravasz, dörzsölgettem össze képzeletben a két tenyerem.
- Igen? - kérdezte elnyújtva az "őzike" a "ragadozótól".
- Mit rejtegetsz? - vetettem rá magam hirtelen a kezére. De ő ügyesen átrakta a másik kezébe azt a bizonyost.
- Te kis majom! Ne ráncigálj! - köszködött velem Ádis.
- Na! Muti! Muti, muti! - másztam rá ügyet se vetve a mellettünk elmenőkre és a már parkban levőkre, sőt Ádis épségére.
- Nem! Előbb szállj le rólam! - parancsolt rám, mint egy kis ovisra. Én már nem vagyok kisgyerek, hogy így beszéljenek velem. Sőt! Kisgyerekként is biztos okosabb voltam mindenki másnál. És az tuti, hogy érettebb is! Úgyhogy édes Ádisom én egy érett, eszes férfi vagyok az emberiség számára, húztam ki magamat és magam mögé képzeltem egy lodobó zászlót melyen ez áll: I szív Take-kun.
- Most minek húztad ki magad? - bámult rám Ádis.
- Á hagyjál a hülye kérdéseiddel! Muti már meg azt a valamit! - szóltam rá férfiasan.
- Nem! Nem mutatom. Először furán viselkedsz, aztán meg rám mászol és ha ez még nem lett volna elég undokul szóltál hozzám! - emelte égnek az orrát, majd sarkon fordult. De olyan ügyesen, hogy még csak egy pillantást sem vethettem arra a rejtegetni való valamire.
- Na! Ádis! Most haragszol? - hajoltam át az egyik válla fölött és mindkét kezemet rátettem arra a vállára.
 - Hühh. - fordult el. Ne már, hogy könyörögnöm kelljen! Nem, azt nem! Inkább teszek még egy próbát.
- Na! Ádis! Ne haragudj! - mentem a másik vállához, de eléggé elhalkult a "haragudj" vége. A bocsánat kérés nem épp az erősségem.
- Megbocsátok, ha kapok tőled egy csókot. - huzogatta a szemöldökét és ravaszan mosolygott. Nem szóltam egy szót sem, inkább csak nyeltem egy jó nagyot. De ő csak mosolygott ugyanúgy. Én meg csak állok ott bénán, mint, akit arra kértek, hogy öljön meg valakit. Így nekem nem megy, hogy ő kért meg és várja a csókom. Annak ellenére, hogy már százszor csókolóztunk, most zavarban vagyok.
- Miaz? Nem olyan nehéz! És anélkül úgysem nézheted meg az ajándékod! - mondta, miután látta, hogy mennyire leblokkoltam.
- Ajándékom? - kérdeztem ostobán, mire ő bólintott egyet mosolyogva. Szeretem az ajándékokat, de remélem, hogy nem költött rám sokat. Meg kell tennem. És ha meg nem teszem, akkor nagyon meg fog sértődni. Olyan gondolatok is eszébe juthatnak, hogy nem szeretem vagy undorodom tőle és nem is sorolom tovább, mert ennél már csak rosszabb eshetőségeket találnék. Menni fog Take-kun!
- Oké. - fújtam ki magam, de csak nagyon halkan. Egyik kezemet lassan rácsúztattam az arcára, úgy, hogy a fülét majdnem elértem az ujjaimmal, majd még közelebb léptem hozzá, mire ő megfokta a szabad kezemet. Odahajoltam hozzá. Éreztem a lélegzetét az arcomon, majd ajkaimat odasímítottam az övéihez és innen már átvette az irányítást.
Lassan alhúzta az arcát, de csak pár centire az enyémtől. Tekintete elkapta az enyémet és a következő pillanatban már az arca helyén egy óriási színes nyalóka volt.
- Bazz! Hát mekkora ez már? - csodálkoztam a magam módján.
- Nagy. - nevette Ádis.
- Ez mind az enyém? - kérdeztem egy kicsit arrébb tolva a nyalókát, hogy a szemébe nézhessek.
- Hát, hacsak nem akarod megosztani azzal a kutyával. - mutatott a tőlünk nem messze álló kutyára. Elég gebe és a bolhákat sem tagadhatja le...
- Nem, kössz. - fintorogtam.
- Ó, pedig nagyon nézi a nyalókád. - mondta, mintha ő már eldöntötte volna, hogy odaadja neki, had nyalogassa kicsit. De ezt nem gondolhatja komolyan.
- Mi az? Szeretnéd megkóstolni? Gyere csak! - hajolt le Ádis a nyalókát a kutya felé tartva. A kezét amelyikben az ajándékomat tartja kicsit elkezdte hívogatóan mozgatni.
- Mit csinálsz? Ide ne hívd! Meg eszi az ajándékom! - figyelmeztettem kétségbeesetten azt az állatbarát bolondot. De nem hagyta abba. Továbbra is hívogatta a kutyát.
- Látod? Nem jön ide! Nem kér belőle! - fontam össze a mellkasomon mindkét kezem büszkén. -Jobb dolga is van annál, mint hogy veled és a hülyeségeddel időzzön, inkább hagyd és menjünk sétálni. - ajánlottam, nehogy a kutya meggondolja magát. De Ádis ügyet sem vetett az előbbi mondatomra.
- Miket beszélsz? Nézd, már jön is! - mondta, mire én hirtelen odakaptam a fejem. A kutya tényleg lassan közeledik Ádis felé, ami azt elenti, hogy meg fogja kaparintani azt az óriási édességet. Na nem! Ezt már pedig nem hagyhatom!
- Az az enyém! - ugrottam hősiesen a nyalókáért és elfutottam vele pár lépésnyivel arrébb.
- Takke! Hogy lehetsz ilyen szívtelen? - egyenesedett ki Ádis.
- Te meg miért akarod ki dobni az ablakon az ajándékomat? - válaszoltam kérdéssel a kérdésre. Erre ő elindult felém. Na most meg mit eszelt ki? Vissza veszi a nyalókát és odaadja a kutyának? Erre a gondolatomra mégjobban magamhoz szorítottam becses kincsemet.
Jajj ne! Ideért...
- Akkor hát tetszik? - vette két tenyere közé a fejemet és a szememből próbálta kifürkészni a válaszomat, de inkább segítek neki.
- Mi az hogy? Egy ekkora nyalóka még jó hogy tetszik! - válaszoltam, mire a színes csoda mellé még kaptam egy finom csókot is.
- Na mehetünk? - tette a kezét a hátamra, mint valami vezető.
- Hova? - kérdeztem hülyén, mert még mindig a csók hatása alatt álltam. Da aztán ő vágott egy pofát, amivel gondolkodásra késztetett. És ha mondott volna valamit, akkor az valahaogy úgy hangzott volna, hogy "Na vajon hova? Bokorba."
- Ó. Mármint sétálni. - világosodtam meg.
- Látod? Tudsz te ha akarsz! - mosolygott, majd elindultunk be a parkba. Miközben elmélyültünk a beszélgetésben én elkezdtem kibontani a nyalókát a fóliából.
- Állj! - szóltam rá Ádisra, majd egymás felé fordultunk.
- Minek? - kérdezte.
- Csendet! - szóltam rá megint. Majd magam elé tartottam a nyalókát és mellet ki, hasat be. - És most Take-kun a pinkisten ünnepélyesen bejelenti, hogy megkezde a bazi nagy nyalókáját! - mondtam el beszédemet és nekem még csak jegyzet sem kellett hozzá.
- Na! - szólt rám Ádis és már rögtöm tudtamn, hogy a bazi miatt volt. De az nem is csúnya... És bezzeg a bazz-on nem akadt fent...
- Boccs. - mondtam, majd közelebb emeltem lassan magamhoz a nyalókát.
- Na várj. Ez így nem jó. Akárhogy helyezkedek, nem látlak és így nem épp ünnepélyes ez az egész. - osztotta meg velem hatalmas gondját.  Észre sem vettem a nyalókától, hogy ide oda dülöngél, mert nem lát semmit belőlem.
- Ó boccs. Na te állj ide! Így jó lesz. - húztam kicsit arrébb a pulcsiján keresztül, majd oldalt álltam neki.
- Kezdhetetjük is! - mondtam, majd ismét az arcomhoz emeltem a BAZI nagy nyalókámat. De ez így nem lesz jó. Az orrom bele ütközik.
- Összemaszatolod az egész arcod vele. - nevette, mire én megvetően ránéztem. Ha most ez egy anime egyik epizódja lenne a szemeim meg is csillantak volna. Gyorsan odaemelte egyik kezét a szája elé, hogy ne legyen olyan látványos a nevetése.
- Tehát akkor. - mondtam és harmadszorra is az arcomhoz emeltem a nyalókát. A nyelvemet kinyújtottam annyira amennyire csak tudtam és láss csodát, sikerült megkóstolnom életem eddigi legnagyobb nyalókáját.
- Brávó! - tapsolt Ádis.
- Köszönöm. De ez a nyalóka rémes. - mondtam és tovább indultunk.
- Mi az, hogy rémes? - kérdezte felháborodva.
- Hát nincs semmi jó íze. Inkább adtad volna oda a kutyának. - magyaráztam.
- Én próbáltam, de te nem engedted. - mondta és a kezeit összefonta a mellkasán.
- Ez igaz, de még nincs késő. Úgyis itt koslat mögöttünk. - mondtam.
- Még csak az kéne, hogy odaadd! Megeszed és kész! - mondta és ezzel ő a témát le is zárta.
- Kellett neked azt a röhadt dögöt hívogatnod. - morogtam, majd szája elnyílt, mintha mondani akarna valamit, de aztán megrázta a fejét és magába folyotta a szót. Persze én ezen el is mosolyogtam diadalmasan, mert én győztem.
- Te Ádis. A szüleidnek azt mondtuk, hogy az én szüleimnek is szólunk a kapcsolatunkról...Holnap jönnek haza, úgyhogy mi lenne, ha holnap mondanánk el? Jobb előbb túl lenni rajta, nem? - mondtam hirtelen, ahogy eszembe jutott. Nem is gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom...És ráadásul saját magamat küldöm a halálba.
- Ha neked jó holnap, akkor nekem is. Nem terveztem semmi fontosat. - mosolygott bátorítóul.
- Akkor hát holnapig még van időm kipróbálni minden olyan dolgot, amit eddig még nem tudtam. - mondtam lehangoltan, ahogy eltöprengtem azon, hogy holnap ki fogok nyiffanni.
- Mit szerettél volna kipróbálni? - kérdezte kíváncsian.
- Hmm... Az igazat megvallva sok mindent. De rengeteg csipszet szerettem volna enni. Minden ízt kipróbálni. Jajj, milyen mennyei is volna. - mondtam, miközben  a szemem előtt egy órási csipszes zacskó lebegett, amelyben minden féle ízű csipsz van.
- Hát, azt nem ígérhetem, hogy minden fajtából ehetsz, de amilyenek vannak a legközelebbi boltban, az mind a tied. Jelentette ki, majd mindketten vetettünk egymásra egy rajttal felérő pillantást és elkezdtünk rohanni a legközelebbi bolt felé. Még soha nem voltam ilyen boldog mint most. Ádis felhagyott a komolyságával, hogy boldoggá tehessen halálom előtti napon és most velem fut az utcán, mert szeret és tudja, én is szeretem Őt.